2012. június 17., vasárnap

2003 - 7. fejezet


Reggel, mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. Nem feküdtem le olyan későn, de amilyen kómás voltam, olyan fáradt vagyok most is. És persze, hogy apa 9-kor bejelentkezik. Igaz, időben ki kell érni a pályára, mert valami felvonulás lesz, ami nekem totál új, meg persze a fényképezkedés is. Minek lefényképezni az egész mezőnyt? Nem elég egyesével látni a versenyzőket? Na mindegy. Ez az én egyéni problémám.
Hallottam, hogy kopognak az ajtón, de lusta voltam felkelni. Talán veszi az illető a lapot, hogy alszok, és elmegy, de nem jött össze. Kiszálltam az ágyból. Semmi extra nem volt rajtam, csak a szokásos rövidnadrág-póló párosítás. Szépen, lassan odasétáltam az ajtóhoz, elfordítottam a zárban a kulcsot, és lenyomtam a kilincset. Csupa meglepetés ér a Forma1-ben. Még jó, hogy látásból, név szerint ismerem a srácokat, már amelyiket, mert aki meglátogatott, nem más volt, mint Jarno Trulli. Mi a frászkarikát keres itt? És honnan tudja, hogy ez a szobám? Mondom! A Forma1 csupa meglepetés.
- Jó reggelt! - köszönt
- Szia! – néztem rá – Válaszolnál egy kérdésre?
- Persze. – bólintott
- Miért találtok ti mindig meg engem? - hunyorítottam rá
- Még új vagy, és szeretnénk megismerni téged. – válaszolt a kérdésemre – És Fernando mesélte, hogy milyen pimasz vagy, ezért kíváncsi voltam rád.
- Szóval Fernando. – lepődtem meg
- Meg most találkoztam Eddie-vel, és mondta, hogy keltselek fel, ha még aludnál.
- De rendes vagy. – mosolyogtam rá, hogy ellensúlyozzam az ironikus megjegyzésem – Köszönöm az ébresztőt, bár már fent voltam.
- Így alszol? – mutatott a szerelésemre
- Miért, hogy kellene?
- Nem tudom, csak furcsa.
- Én a lazaság híve vagyok. – húztam ki magam – Gondolom, a barátnőd selyem baby dollban feszít otthon.
- Tényleg pimasz vagy. – nézett rám szúrós tekintettel
- Na. – engedtem le a vállaimat. Ezzel belérúgtam? Ne már. Úgy látszik, nála nem hatásos a jópofizás. Hát akkor váltsunk arculatot.
- Öltözz fel. A hotel előtt találkozunk.
- Te viszel el?
- Nem, de Eddie ott lesz Flavioval.
- Flavioval? – döbbentem le. Kicsit se érdekel az öreg, de ha már így hozta a sors… - Te melyik csapatban versenyzel? – érdeklődtem
- Fernando csapattársa vagyok.
- Nem akarsz bejönni, míg felöltözök? – hívtam be - Így nem fogok elkészülni.
- Öhm… Szerintem nem jó ötlet. – ellenkezett
- Félnem kellene tőled?
- Nem, de valahogy… - vakarta meg zavartan a tarkóját
- Nem előtted fogok öltözni, ne aggódj. – nyugtattam meg – De jó lenne veled is beszélni kicsit, hogy minél több pilótát ismerjek meg. – mosolyogtam rá barátságosan. Eddig is mindenkivel barátságos voltam, még akkor is, ha kicsit szemétkedtem az illetővel. Akinek meg megjárt a bunkózás, az megérdemelte.
- De ha valaki meglát veled…
- Tartom a hátam érted. – léptem félre az ajtóból, Jarno pedig belépett a szobába. Lehuppant a fotelba, ami az ajtó mellett foglalta a helyet, és csak bambult. Hát igen, mivel ez a szoba csak ebből a részből, meg egy fürdőből állt, így valahogy nincs kedvem pont itt öltözni. És én hívtam be, szóval mindenféleképp marad a fürdő.
- Mennyi ideig fog tartani? – nézett az órájára
- Maximum 7 perc. De lehet, hogy még annyi se. – léptem be a fürdőbe, de az ajtót nem csuktam magamra. Ha beszélgetni akarok vele, akkor egyszerűbb nyitva hagynom az ajtót, vagy legalábbis behajtva. Csak egy a bibi, nem tudom, mit mondjak neki. Gyorsan átöltöztem, megfésültem a hajam, hogy mégis emberibb formám legyen, és kiléptem a fürdőből. Jarno még mindig unott képet vágva ült a fotelban. Nem tudtam mit tenni, csak leültem vele szembe az ágy szélére, és néztem. Felmerült bennem a kérdés. A pilóták így koncentrálnak egy futam előtt? Mert én totál nem. Most még csak félni se félek, hála Carlo lélekerősítő beszédének. A pályán, az autóba ülve viszont már lehet, hogy nem fogom így gondolni. Sőt, biztos. De vajon min agyalhat?
- Gyors voltál. – nézett hirtelen rám
- Mondtam, hogy maximum 7 perc.
- Így jössz? – pillantott végig rajtam
- Már megint mi a bajod a szerelésemmel? – merült némi felháborodás a hangomba. Most vagy ciki a farmer-rövidujjú párosítás, vagy azt várta, hogy szoknyát veszek fel valami puccos blúzzal. Meglehetősen utálom a szoknyát, úgyhogy kicsi az esélye, hogy valaha is abban látnak. Persze ha kell, felveszem valami ünnepségre, vagy bulira, de hogy abban flangáljak… Nincs az az Isten!
- Ennyire laza vagy?
- Gyakorlatilag, pasik között nőttem fel. Nem vetem meg a szép, elegáns ruhákat sem, de az nem én vagyok. Az csak azért van, mert olyannak akar látni a nyilvánosság. A valóságban viszont ilyen vagyok. – álltam fel, és mutattam végig magamon
- Meg fogjuk mi érni azt, hogy kisestélyit viselj? – állt fel Jarno is
- Ennyire szoknyában akarsz látni?
- Elképzelésem sincs, hogy egy férfi sportot űző nő milyen szoknyában.
- Nem ígérek semmit. – tessékeltem kifelé a szobából, mert ugye várnak ránk a szálloda előtt – De azt tuti biztos betartom.
- Az az érzésem, te színt hozol az életünkbe. – lépett ki mosolyogva az ajtón
- Pedig nem azért jöttem, hogy én legyek a hiányzó láncszem. – zártam be az ajtót – Meg akarom mutatni, hogy nem hiába nyertem a kisebb kategóriákban. Bár lehet, hogy itt nem fogok nyerni, de elmondhatom magamról, hogy nő létemre bekerültem ebbe a sorozatra, és versenyeztem a nagyok között. Giovanna óta az első nő a Forma1-ben. – meséltem neki, miközben beszálltunk a liftbe
- Volt célod akkor.
- Már 3 éves korom óta, mióta apa először elvitt egy futamra. Bár nem emlékszek semmire, de ő azt mesélte, hogy egyből belekéredzkedtem az egyik csodajárgányba. Megnyomtam valamit, amit nem kellett volna, és egyből elkezdtem forgatni a kormányt. – meséltem neki. Úgy láttam, hogy érdekli a történet, de azért az egész életemet mégse akarom kiteregetni előtte. Csak néhány aranyos kis mesét. Talán. Esetleg.
- És aztán versenyző lettél.
- Elragadott ez a világ. Állítólag az első szavam nem is az apa, vagy az anya volt, hanem az autó. – meséltem mosolyogva, miközben kiléptünk a liftből – Szerinted? Ezek után el tudnál képzelni egy irodában, íróasztal mögött ülve, miközben dirigálok az alkalmazottaknak?
- El. – válaszolt röviden
- Hát én nem. Mint főnök… Bár… Nagy szám van, szóval könnyen menne.
- Hát ezt már én is tapasztaltam.
- De még nem eléggé.
- Na. – nézett rám szúrósan
- Nyugi. – nevettem halkan, miközben kiléptünk az üvegajtón. Apa és Flavio egy-egy autó mellett pózoltak. Meglepő módon rajongókat nem láttam sehol. Nem is baj. Engem még úgysem ismernek, így szabad teret kapok a mozgásra. Friss hús, friss levegő. Bár a korábbi sorozatokban összeszedett rajongóim, akik egyben a barátaim is lettek, még meg vannak. Eljönni nem valószínű, hogy eljöttek, de nem is haragszok ezért meg rájuk. Manapság ki utazik versenyekre? Akinek rengeteg pénze van. És ők, akik barátaim lettek, ők nem azok a nagy pénzű emberek. Emlékszek, mikor eljöttek egy versenyre, és csak engem akartak megismerni. Egy árvaház lakóiról van szó. Lányok, fiúk egyaránt. Akkor nagyon jól elbeszélgettem velük, és ott döntöttem el, hogy támogatom az árvaházat. Erről apának nem is meséltem, de az én pénzem, az én döntésem. Majd ha jól megy a szekerem itt, elhívom pár futamra őket. Barátok között mégis jobban érzi magát az ember. A gyerekkori barátokról meg csak annyi maradt meg, hogy nagyot csalódtam bennük. Nekem mindig segítenem kellett rajtuk, de ők csak élősködtek rajtam. Ha segítségre volt szükségem, nem számíthattam rájuk. Ezért nem is alakítottam ki szoros barátságot senkivel. Mindenkivel elvagyok ugyanolyan szinten. Nincs, akit kiemeljek a tömegből.
Apával egy autóba ültünk, és ő vezetett ki a pályára. Na! Míg Jarno már a szobában agyalt, én most kezdtem el kicsit félni a versenytől. És féltem magamtól is. Nem tudom, mit fogok összehozni abban az 58 körben. Mire leszek képes. Mit rontok el. Mikor ütközök. És a legfontosabb. Befejezem-e egyáltalán a versenyt.
- Már megint elgondolkodtál? – kérdezett rám apa
- Közel állok ahhoz, hogy megkóstoljam a valódi…
- Életet?
- Nem tudom mit, de kicsit félek tőle. – húztam félre a szám
- Feloldódsz a versenyzői parádé alatt.
- Nem tudom, milyen az, de remélem. – meredtem ki az ablakon, és néztem az előttünk menetelő autósort. Úton vagyok a helyszín felé, ahol beírhatom magam a sporttörténelembe. Nem akarok nagyképű lenni, de lehet, jobb eredményekkel fogok zárni, mint Giovanna akkoriban.
A pályára érve elszakadtam apától, és mentem a srácok után valami kamion felé. Gondoltam, az visz minket körbe a pályán. Apa idefele jövet azért elmesélt pár dolgot, hogy mégis, mi a fenét kell ilyenkor csinálni. Első alakalommal furcsa, de a következő futamon már rutinosabban állok hozzá a dolgokhoz. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, mert Fernandot elnézve, elég otthonosan mozog. Igaz, én annyira nem is kezdtem el barátkozni velük. Még. De ami késik, nem múlik. És eddig még mindig ők kerestek meg. De az volt a jó, hogy miközben a kamion végigbaktatott a pályán, elbeszélgettem velük. Némelyikükkel jót röhögcséltem, így oldódott a feszültség, és a félelmem is egyben. Csak ez a feloldottság tartson ki a futam végéig is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése