Egyedüli árválkodásomnak a pályán meglett az eredménye.
17.-ként zártam az időmérőt. Nesze neked fene nagy szád. És még Bob azt mondta,
hogy alázzak. Magamat simán, mást nem nagyon. De vígasztal, hogy Briatore kis
kedvence se végzett a legjobb helyen. Ő csak a 10. helyről várhatja a holnapi
rajtot. Így nem esz a méreg.
Túlesetem a szokásos ellenőrzéseken. Lemérték a kocsim
súlyát, átbogarászták, de nem találtak semmi rendelleneset. Jó kislány vagyok.
Betartom a szabályokat. Szerencsére apáék is. Mivel nem volt semmi komolyabb
hozzáfűzni valójuk, ezért hátramentem a Paddockba, a lakókamionomhoz, hogy
megszabaduljak az overalltól. Rohadt melegem volt benne, és a saját ruháim
mégiscsak kényelmesebbek.
Már nyúltam volna az ajtóhoz, mikor egy kéz megérintette a vállam. Bevallom nőiesen, kicsit megijedtem, de nem nőiesen lendítettem is a karom, hogy megcsapja az illetőt. Ahogy fordultam, úgy rajzolta az ívet a karom is. Csak ekkor vettem észre, hogy az, aki mögöttem áll, az ötszörös világbajnok, Michael Schumacher. Hát itt állt meg bennem az ütő. Michael idejön hozzám. Ami azt illeti, kislányként találkoztam vele utoljára. Azóta nem igazán jártam Forma1-es futamokon, még akkor sem, amikor ott volt versenyem, ahol a nagyoknak. A mezőnyből közvetlen kapcsolatom csak a csapattársammal, Giancarlo Fisichellával van. A többieket csak névről ismerem, vagy még úgy se. Na meg persze Fernando. De hogy Michael idejön hozzám… Azt tudom, hogy apám csapatában versenyzett, de… Na várjunk! Ha apa rendezte így, lesz pár szavam hozzá.
- Woah! Kislány! Nyugi! – hajolt el az ütés elől
- Bocsi. – húztam félre a szám
- Harcias vagy, meg kell hagyni.
- Neked pedig jók a reflexeid. – fordultam felé, és leléptem a lépcsőről. Na! Így sokkal jobb. Igaz, ebben a helyzetben fel kell rá néznem, de mégis kényelmesebb, mintha azért törne ki a nyakam, mert én nézek le rá. Eddig még nem néztem le senkit semmilyen formában, és ez most se fog megváltozni.
- Kate, ugye?
- Teljes életnagyságban a 170 centimmel. – mutattam végig magamon
- Szépen mentél a pályán. Gratulálok. – nyújtotta a kezét. Csak néztem bambán, hogy elfogadjam-e a gesztust, de végül úgy döntöttem, hogy üsse kavics. Vesztenivalóm nincs. Egy kézfogásba még senki nem halt bele, így valószínűleg, én se fogok. Annyira nem vagyok kivételes, hogy ez megtörténjen velem.
- Ugye nem apa küldött? – hunyorítottam rá, miközben elengedtem a kezét
- Ki? – nézett rám értetlenül
- Arra kíváncsi, hogy én küldtelek-e a nyakára. – lépett mellém apa – De ki kell ábrándítanom, mert nekem az egész jelenethez semmi közöm. – nézett Michaelre
- Aha. Szóval te vagy az apja. – emésztette a hallottakat
- Csak nevelő. – tettem hozzá – Bár mióta is nevelsz? – néztem apámra
- Úgy kb.… - gondolkodott el – 2 éves korod óta.
- Nem csoda, ha rákattantam az autókra. – néztem vissza mosolyogva Michaelre
- Bár… Emlékszek rád. – láttam, hogy kotorászik az emlékeiben, és egyszer csak felcsillan a szeme – Persze! 10 éve itt voltál a csapatban. Még kislány voltál, most viszont… - mustrált végig a szemeivel
- Nana! – fedte meg apa
- Nős vagyok, emlékszel? – nevetett Michael
- A mai világban nem előírás. – szóltam közbe. Ekkor mindketten szúrós tekintettel néztek rám. Most mi van? Attól még, hogy valaki házas, nem jelenti azt, hogy hűséges is. Persze, ez alól vannak kivételek, és ilyen Michael is. Legalábbis én így gondolom. És amiket hallottam róla, az alapján nem is lehetne negatívat mondani rá. A családi életével kapcsolatban. És ez alapján a pár perc alapján, mióta itt van, eléggé megkedveltem, amit nem mondhatok el mindenkiről. Első pillanatban senkit nem csipázok, de őt valahogy mégis. Bátyámnak simán elmenne.
- Na jó, én most megyek. – fogott kezet apával – Remélem, holnap megmutatod, mit tudsz még élesebb helyzetben. – mutatott rám
- Biztos lehetsz benne, hogy észreveszel a visszapillantóban.
- Nagyon helyes. – intett, majd elment
- Persze. Főleg akkor, amikor lekörözöl. – fújtam ki a levegőt
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – kaptam egy enyhe taslit apától
- A 17. helyről mégse tehetek csodát. – vakartam meg a fejem, ahova az enyhe simogatás érkezett
Már nyúltam volna az ajtóhoz, mikor egy kéz megérintette a vállam. Bevallom nőiesen, kicsit megijedtem, de nem nőiesen lendítettem is a karom, hogy megcsapja az illetőt. Ahogy fordultam, úgy rajzolta az ívet a karom is. Csak ekkor vettem észre, hogy az, aki mögöttem áll, az ötszörös világbajnok, Michael Schumacher. Hát itt állt meg bennem az ütő. Michael idejön hozzám. Ami azt illeti, kislányként találkoztam vele utoljára. Azóta nem igazán jártam Forma1-es futamokon, még akkor sem, amikor ott volt versenyem, ahol a nagyoknak. A mezőnyből közvetlen kapcsolatom csak a csapattársammal, Giancarlo Fisichellával van. A többieket csak névről ismerem, vagy még úgy se. Na meg persze Fernando. De hogy Michael idejön hozzám… Azt tudom, hogy apám csapatában versenyzett, de… Na várjunk! Ha apa rendezte így, lesz pár szavam hozzá.
- Woah! Kislány! Nyugi! – hajolt el az ütés elől
- Bocsi. – húztam félre a szám
- Harcias vagy, meg kell hagyni.
- Neked pedig jók a reflexeid. – fordultam felé, és leléptem a lépcsőről. Na! Így sokkal jobb. Igaz, ebben a helyzetben fel kell rá néznem, de mégis kényelmesebb, mintha azért törne ki a nyakam, mert én nézek le rá. Eddig még nem néztem le senkit semmilyen formában, és ez most se fog megváltozni.
- Kate, ugye?
- Teljes életnagyságban a 170 centimmel. – mutattam végig magamon
- Szépen mentél a pályán. Gratulálok. – nyújtotta a kezét. Csak néztem bambán, hogy elfogadjam-e a gesztust, de végül úgy döntöttem, hogy üsse kavics. Vesztenivalóm nincs. Egy kézfogásba még senki nem halt bele, így valószínűleg, én se fogok. Annyira nem vagyok kivételes, hogy ez megtörténjen velem.
- Ugye nem apa küldött? – hunyorítottam rá, miközben elengedtem a kezét
- Ki? – nézett rám értetlenül
- Arra kíváncsi, hogy én küldtelek-e a nyakára. – lépett mellém apa – De ki kell ábrándítanom, mert nekem az egész jelenethez semmi közöm. – nézett Michaelre
- Aha. Szóval te vagy az apja. – emésztette a hallottakat
- Csak nevelő. – tettem hozzá – Bár mióta is nevelsz? – néztem apámra
- Úgy kb.… - gondolkodott el – 2 éves korod óta.
- Nem csoda, ha rákattantam az autókra. – néztem vissza mosolyogva Michaelre
- Bár… Emlékszek rád. – láttam, hogy kotorászik az emlékeiben, és egyszer csak felcsillan a szeme – Persze! 10 éve itt voltál a csapatban. Még kislány voltál, most viszont… - mustrált végig a szemeivel
- Nana! – fedte meg apa
- Nős vagyok, emlékszel? – nevetett Michael
- A mai világban nem előírás. – szóltam közbe. Ekkor mindketten szúrós tekintettel néztek rám. Most mi van? Attól még, hogy valaki házas, nem jelenti azt, hogy hűséges is. Persze, ez alól vannak kivételek, és ilyen Michael is. Legalábbis én így gondolom. És amiket hallottam róla, az alapján nem is lehetne negatívat mondani rá. A családi életével kapcsolatban. És ez alapján a pár perc alapján, mióta itt van, eléggé megkedveltem, amit nem mondhatok el mindenkiről. Első pillanatban senkit nem csipázok, de őt valahogy mégis. Bátyámnak simán elmenne.
- Na jó, én most megyek. – fogott kezet apával – Remélem, holnap megmutatod, mit tudsz még élesebb helyzetben. – mutatott rám
- Biztos lehetsz benne, hogy észreveszel a visszapillantóban.
- Nagyon helyes. – intett, majd elment
- Persze. Főleg akkor, amikor lekörözöl. – fújtam ki a levegőt
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – kaptam egy enyhe taslit apától
- A 17. helyről mégse tehetek csodát. – vakartam meg a fejem, ahova az enyhe simogatás érkezett
- Már miért nem? Amikor Michael idekerült, ő a remek 7.
helyet szerezte meg, de sajnos hamar kiesett. Pedig ő is annyi tapasztalattal
rendelkezett, mint te.
- Vagyis semmivel. – szűrtem le
- Sikerülni fog, hidd el. – próbálta már most belém ültetni, hogy a kisujjamban van a szakma, és mindenre képes vagyok. Hát nagyot tévedett.
- Igazad lehet. Holnap én leszek az első. – csettintettem egyet - Hátulról. – fűztem hozzá
- Istenem! – nézett fel az égre – Mondd, hogy ez nem az én lányom.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez én vagyok. – tettem megnyugtatás képen a kezem apa vállára – Úgyhogy nagyon kell imádkoznod, hogy megváltozzon ez a kötelék. – néztem rá együtt érzően
- Egy agymosásra lesz szükséged, amit ma este véghez is viszünk a hotelban.
- Ma este nem lesz jó.
- És miért? Holnap futam. Neked pihenned kell.
- Esti program a séta. Látnom kell a környéket. – léptem vissza a lakókamion ajtajához. Beléptem a helyiségbe, apa pedig utánam jött. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt még nincs vége. Akárhányszor követett engem, mindig veszekedés következett. És mi volt az alapja? A kishitűségem. Csak míg a kisebb kategóriákban olyan magabiztos voltam, mint ahogy biztos vagyok abban, hogy nő szült, addig itt biztos vagyok abban, hogy semmiben nem vagyok biztos. És ez az, amit nem szeretett bennem. Hogy nem hittem magamban, pedig a tehetségem megvan mindenhez. A teszteken is tökéletesen mentem. De azok tesztek, ez meg olyan éles helyzet lesz, mint a megfent kés. Voltam éles helyzetekben, de az nem volt semmi. Ismertem a srácokat. Tudtam, hogy, hogy viszonyulnak hozzám. Szóval, sima ügy volt. De itt! Hát itt azt se tudom, hogy mi van! Most már mondhatom, hogy 3 embert ismerek a mezőnyből személyesen is, de ha ők előre is engednek, ami nem valószínű, még akkor se kerülök be az első tízbe. A francba! Tényleg szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre apával.
- Nos? – ült le a fal mellett lévő kanapémra, ami egyben a nyughelyem is volt. Vagyis lesz futamok előtt.
- Mi nos? – támaszkodtam a kis szekrénynek, ami a kanapéval szemben állt. Nem nagy cucc, csak ahova el tudom pakolni a holmijaimat.
- Látom rajtad, hogy elgondolkodtál.
- Ennyire látszik? – húztam félre a szám
- Kiül az arcodra, ha meditálsz.
- Lehet, hogy mégis szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre.
- Ha akarod, most is elkezdhetjük.
- Te menj vissza a srácokhoz. Úgyis, nekem is vissza kell még baktatnom, de le kell vedlenem ezt a szerelést, mert megfőlök benne. – húztam le a cipzárt, és az overall felső részét lehámoztam magamról
- Úgyis beszélned kell Giancarloval is. – állt fel. Ekkor kopogtak az ajtón. Az overall ujjait a derekamra kötöttem, miközben az ajtóhoz sétáltam.
- Vagyis semmivel. – szűrtem le
- Sikerülni fog, hidd el. – próbálta már most belém ültetni, hogy a kisujjamban van a szakma, és mindenre képes vagyok. Hát nagyot tévedett.
- Igazad lehet. Holnap én leszek az első. – csettintettem egyet - Hátulról. – fűztem hozzá
- Istenem! – nézett fel az égre – Mondd, hogy ez nem az én lányom.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez én vagyok. – tettem megnyugtatás képen a kezem apa vállára – Úgyhogy nagyon kell imádkoznod, hogy megváltozzon ez a kötelék. – néztem rá együtt érzően
- Egy agymosásra lesz szükséged, amit ma este véghez is viszünk a hotelban.
- Ma este nem lesz jó.
- És miért? Holnap futam. Neked pihenned kell.
- Esti program a séta. Látnom kell a környéket. – léptem vissza a lakókamion ajtajához. Beléptem a helyiségbe, apa pedig utánam jött. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt még nincs vége. Akárhányszor követett engem, mindig veszekedés következett. És mi volt az alapja? A kishitűségem. Csak míg a kisebb kategóriákban olyan magabiztos voltam, mint ahogy biztos vagyok abban, hogy nő szült, addig itt biztos vagyok abban, hogy semmiben nem vagyok biztos. És ez az, amit nem szeretett bennem. Hogy nem hittem magamban, pedig a tehetségem megvan mindenhez. A teszteken is tökéletesen mentem. De azok tesztek, ez meg olyan éles helyzet lesz, mint a megfent kés. Voltam éles helyzetekben, de az nem volt semmi. Ismertem a srácokat. Tudtam, hogy, hogy viszonyulnak hozzám. Szóval, sima ügy volt. De itt! Hát itt azt se tudom, hogy mi van! Most már mondhatom, hogy 3 embert ismerek a mezőnyből személyesen is, de ha ők előre is engednek, ami nem valószínű, még akkor se kerülök be az első tízbe. A francba! Tényleg szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre apával.
- Nos? – ült le a fal mellett lévő kanapémra, ami egyben a nyughelyem is volt. Vagyis lesz futamok előtt.
- Mi nos? – támaszkodtam a kis szekrénynek, ami a kanapéval szemben állt. Nem nagy cucc, csak ahova el tudom pakolni a holmijaimat.
- Látom rajtad, hogy elgondolkodtál.
- Ennyire látszik? – húztam félre a szám
- Kiül az arcodra, ha meditálsz.
- Lehet, hogy mégis szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre.
- Ha akarod, most is elkezdhetjük.
- Te menj vissza a srácokhoz. Úgyis, nekem is vissza kell még baktatnom, de le kell vedlenem ezt a szerelést, mert megfőlök benne. – húztam le a cipzárt, és az overall felső részét lehámoztam magamról
- Úgyis beszélned kell Giancarloval is. – állt fel. Ekkor kopogtak az ajtón. Az overall ujjait a derekamra kötöttem, miközben az ajtóhoz sétáltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése