Már beesteledett, mire mindent megbeszéltünk a srácokkal.
Nagyon fáradt voltam, így az utolsó 1-2 órában szóba kerülő dolgokat fel se
fogtam. Úgy ültem a helyemen, mint valami bábu. Alig bírtam nyitva tartani a
szemeimet. Bob végig mellettem ült, és néha-néha oldalba bökött, hogy nehogy
megpróbáljak elaludni. És én még sétálni akartam este. Kikapcsolódni. Ebből
olyan alvás lesz a szállodában, ahogy csak kell. És holnap is időben felkelni…
Kész káosz. Legalábbis a fejemben. Pedig azt se mondhatom, hogy most veszek
részt először ilyenen. Ez az életem több, mint 10 éve, de úgy látszik, még nem
sikerült megszoknom. Vagy inkább a váltás fárasztott ki. Ha túl leszek az első
versenyemen, biztos minden könnyebb és jobb lesz. A nyakamat rá. De most jobb
menni, mert ahogy látom, oszlik a csapat. És eléggé feltűnő lenne, ha én
továbbra is egy helyben ülnék, csukott szemmel. Kiakadnának. Ha apa most
látott, megkapom tőle a szálloda felé menet, az tuti. Alapjában véve nem rossz
ember ő, de megköveteli a fegyelmet. De melyik apa nem, főleg azok közül, akik
csapatfőnökök is akár itt, akár más sportban. Mindenkire felügyel, de különösen
több figyelmet szentel a gyerekére. Jelen esetben rám. Többet megkövetel, mint
mástól. De tudom, hogy ez csak addig lesz így, amíg be nem illeszkedek, és nem
hagyom el azt a hülyeségem, hogy „Nekem semmi nem fog sikerülni.” Igaza van.
Valószínűleg én se tennék máshogy a gyerekemmel. Tudja, min megyek keresztül,
mert ő is volt ilyen helyzetben. Versenyzett, és győzött. Hát én is
versenyeztem. Győztem is, de itt nehezebb dolgom lesz. Mindegy is. Meg kell
próbálnom. Amíg nem próbálkozok, nem tudom, hogy sikerülhet-e. És az a mondóka,
amit Fisicho tartott… elég hatásosnak bizonyult. Vérszemet kaptam. Pláne most,
hogy alig látok a fáradtságtól.
De viccet félretéve! Tényleg úgy érzem, hogy semmi nem
állhat az utamba holnap. Megmutatom, hogy ki is vagyok valójában. Nem kell
lenézni csak azért, mert nő vagyok. Na meg azért se, mert újonc. Lassan a nők
egyenjogúságáért is kiállhatnék, csak már nem abban a korban élünk. Tuti
meggyőzném az ellentábort. Hatásos belépőt tudok szervezni.
A kamionomból összeszedtem a cuccaimat, és még az volt a szerencsém, hogy apa vitt vissza a szállodába. Ha senki nem vállalkozott volna be a fuvarozásra, engem nem érdekel, ha kényelmetlen helyen is, de a kamionomban aludtam volna. Apa leparkolt a szálloda mélygarázsában. Kievickéltem a kocsiból, de mielőtt elindultam volna a lift felé, ami felvisz minket az épületbe, nekitámaszkodtam az autó oldalának.
- Valami baj van? - lépett elém apa
- Csak fáradt vagyok. – néztem rá alig nyitva lévő szemekkel
- És te még sétálni akartál menni. – szisszent fel
- Az még az előtt volt, hogy rábeszéltetek a pozitívizmusra.
- És? Nem jobb most?
- De. Érzem, hogy az adrenalin elnyomja az agyam. Csak a gubanc az, hogy nálam álmosságot okoz, és nem éberséget. – pislogtam, hátha jobb lesz valamivel. Legalább addig bírjam ki, míg felérek a szobába.
- Gyere! Ágyba duglak. – ölelte át a vállam, és elkísért a lifthez
- Már nagyon fáradt vagyok. – temettem az arcomat a tenyereimbe
- Hát azt látom. – léptünk be a felvonóba
- Már a hallásom se jó.
- Mit értettél félre? – szörnyülködött el
- A dugással kapcsolatban… Nekem más jut eszembe. – néztem rá a lehető legkomolyabban, ami tőlem kitelt. Tuti nem vágtam gyönyörű képet, mert apa úgy nézett rám, mint akit nem ismer. Ha fáradt vagyok, olyankor azt se tudnám megmondani, hogy a Föld kerek. Tuti kockának tippelném. A beszélőkém is be szokott lódulni, és olyankor Isten a tudója, hogy milyen marhaságok hagyják el a szám. Mint pl. most is. Szerencsére ennek még tudatában vagyok, ezért nem is folytatom. Apa előtt is lesül a bőr a képemről, de ha más is lenne velünk a liftbe, tuti átfolytam volna a padlózaton, és csöpögnék a liftaknába, szép nagy cseppekben, szép nagy tócsába.
- Nagy szükséged van arra az alvásra. – léptünk ki a 3.-on, ahol a szobánk volt. Egy folyosón kaptunk helyet apával, és a véletlen műve, avagy nem, de pont egymás mellé is kerültünk. A szobámhoz kísért, amikor megláttam előttünk egy srácot, aki épp befejezte a telefonálást. Elképzelésem se volt ki az, de a feje annyira virított, hogy a Nap is irigykedhetett volna miatta. Nem tököltem, egyből az ajtó elé léptem, viszont a zárba nem találtam bele. Még szerencse, hogy apa ott volt mellettem. De totál beégettem magam a srác előtt, aki időközben megfordult. Olyan kómás voltam, hogy még a kulcsot se tudtam odaadni apának. Úgy leejtettem a földre, hogy csak úgy zörgött. Szerencsére, a srác udvarias volt, és a segítségünkre sietett. Felvette a kulcsot, de nem tudta, hogy kinek adja. Apa elvette tőle, és megköszönte neki.
- Köszi Kimi!
- Ugyan, ez csak természetes. – mosolygott rá, majd rám pillantott. Ismét értelmes fejet vághattam, mert vigyorgott rám, mintha fogkrém reklámban lettünk volna. Hát igen. Ha fáradt vagyok, bármi előfordulhat nálam. De a beégés a legvalószínűbb.
- Szia! – nyögtem ki nagy nehezen
- Szia! Te vagy Kate, igaz? – mosolygott még mindig rám. Meglehetősen zavart ez a bájvigyor. Van valami érdekes, ami miatt röhögni kell rajtam? Ja, van. A szerencsétlenségem. De megnézném, hogy ő mit csinálna, mikor a fejében teljes sötétség, és csak egy kicsi résen szűrődik be a fény. Tuti nem világosodna meg még ennyitől. Hát nekem se megy.
- Talált süllyedt. – csettintettem egyet – De ha nem bánod, én bevágom az unalmast. Az az érzésem, ahogy elfekszek az ágyon, onnantól nekem se kép, se hang. – nyitottam be a szobába
- Rendben. – bólintott rá – De ha már itt vagyunk, had gratuláljak. Elég jól helytálltál az első időmérődön.
- Most jön az a része, hogy lány létemre. – támaszkodtam az ajtónak
- Nekem ez eszembe se jutott.
- Halleluja! – tettem össze a két kezem, és a mennyezetre emeltem a tekintetem – De ha nem gond, én lefekszek. – néztem apára
- Persze! – nyomott két puszit az arcomra – Jó éjszakát! Holnap reggel akkor itt a szoba előtt találkozunk 9-kor.
- Rendicsek! – és ezzel becsuktam az ajtót. Végre! A félelem elszállt, a kóma rám ült. Ha eljutok az ágyamig, plusz pont jár nekem. Ha nem, elterülök a földön, és fel nem kelek addig, ameddig a derekamat fel nem töri a kemény padló. Az ágy felé menet ledobáltam magamról a holmit. Ide egy farmert, oda egy pólót. A cipőimet úgy rúgtam le a lábaimról, hogy mindegyik a szoba ellenkező sarkában kötött ki. Ez van! Gyorsan szabadulni akartam. Így mire az ágyhoz értem, csak egy bugyi és egy melltartó volt rajtam. Elvégre nem pasi vagyok, hogy boxerban dőljek hanyatt. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, és vártam a csodát. Vártam a bárányokat, hátha átugranak a fejem felett, elvégre álmosan is számolhatom őket. Talán hamarabb elalszok. Szokásom fáradtan is szenvedni, és így későn alszok el. Olyankor viszont másnap nem vagyok semmire jó. Holnap viszont versenyem lesz, ahol jól kell szerepelnem. Muszáj! És különben is, Fisicho kijózanított. Úgyhogy, hajrá! Lehunytam a szemem, és vártam.
A kamionomból összeszedtem a cuccaimat, és még az volt a szerencsém, hogy apa vitt vissza a szállodába. Ha senki nem vállalkozott volna be a fuvarozásra, engem nem érdekel, ha kényelmetlen helyen is, de a kamionomban aludtam volna. Apa leparkolt a szálloda mélygarázsában. Kievickéltem a kocsiból, de mielőtt elindultam volna a lift felé, ami felvisz minket az épületbe, nekitámaszkodtam az autó oldalának.
- Valami baj van? - lépett elém apa
- Csak fáradt vagyok. – néztem rá alig nyitva lévő szemekkel
- És te még sétálni akartál menni. – szisszent fel
- Az még az előtt volt, hogy rábeszéltetek a pozitívizmusra.
- És? Nem jobb most?
- De. Érzem, hogy az adrenalin elnyomja az agyam. Csak a gubanc az, hogy nálam álmosságot okoz, és nem éberséget. – pislogtam, hátha jobb lesz valamivel. Legalább addig bírjam ki, míg felérek a szobába.
- Gyere! Ágyba duglak. – ölelte át a vállam, és elkísért a lifthez
- Már nagyon fáradt vagyok. – temettem az arcomat a tenyereimbe
- Hát azt látom. – léptünk be a felvonóba
- Már a hallásom se jó.
- Mit értettél félre? – szörnyülködött el
- A dugással kapcsolatban… Nekem más jut eszembe. – néztem rá a lehető legkomolyabban, ami tőlem kitelt. Tuti nem vágtam gyönyörű képet, mert apa úgy nézett rám, mint akit nem ismer. Ha fáradt vagyok, olyankor azt se tudnám megmondani, hogy a Föld kerek. Tuti kockának tippelném. A beszélőkém is be szokott lódulni, és olyankor Isten a tudója, hogy milyen marhaságok hagyják el a szám. Mint pl. most is. Szerencsére ennek még tudatában vagyok, ezért nem is folytatom. Apa előtt is lesül a bőr a képemről, de ha más is lenne velünk a liftbe, tuti átfolytam volna a padlózaton, és csöpögnék a liftaknába, szép nagy cseppekben, szép nagy tócsába.
- Nagy szükséged van arra az alvásra. – léptünk ki a 3.-on, ahol a szobánk volt. Egy folyosón kaptunk helyet apával, és a véletlen műve, avagy nem, de pont egymás mellé is kerültünk. A szobámhoz kísért, amikor megláttam előttünk egy srácot, aki épp befejezte a telefonálást. Elképzelésem se volt ki az, de a feje annyira virított, hogy a Nap is irigykedhetett volna miatta. Nem tököltem, egyből az ajtó elé léptem, viszont a zárba nem találtam bele. Még szerencse, hogy apa ott volt mellettem. De totál beégettem magam a srác előtt, aki időközben megfordult. Olyan kómás voltam, hogy még a kulcsot se tudtam odaadni apának. Úgy leejtettem a földre, hogy csak úgy zörgött. Szerencsére, a srác udvarias volt, és a segítségünkre sietett. Felvette a kulcsot, de nem tudta, hogy kinek adja. Apa elvette tőle, és megköszönte neki.
- Köszi Kimi!
- Ugyan, ez csak természetes. – mosolygott rá, majd rám pillantott. Ismét értelmes fejet vághattam, mert vigyorgott rám, mintha fogkrém reklámban lettünk volna. Hát igen. Ha fáradt vagyok, bármi előfordulhat nálam. De a beégés a legvalószínűbb.
- Szia! – nyögtem ki nagy nehezen
- Szia! Te vagy Kate, igaz? – mosolygott még mindig rám. Meglehetősen zavart ez a bájvigyor. Van valami érdekes, ami miatt röhögni kell rajtam? Ja, van. A szerencsétlenségem. De megnézném, hogy ő mit csinálna, mikor a fejében teljes sötétség, és csak egy kicsi résen szűrődik be a fény. Tuti nem világosodna meg még ennyitől. Hát nekem se megy.
- Talált süllyedt. – csettintettem egyet – De ha nem bánod, én bevágom az unalmast. Az az érzésem, ahogy elfekszek az ágyon, onnantól nekem se kép, se hang. – nyitottam be a szobába
- Rendben. – bólintott rá – De ha már itt vagyunk, had gratuláljak. Elég jól helytálltál az első időmérődön.
- Most jön az a része, hogy lány létemre. – támaszkodtam az ajtónak
- Nekem ez eszembe se jutott.
- Halleluja! – tettem össze a két kezem, és a mennyezetre emeltem a tekintetem – De ha nem gond, én lefekszek. – néztem apára
- Persze! – nyomott két puszit az arcomra – Jó éjszakát! Holnap reggel akkor itt a szoba előtt találkozunk 9-kor.
- Rendicsek! – és ezzel becsuktam az ajtót. Végre! A félelem elszállt, a kóma rám ült. Ha eljutok az ágyamig, plusz pont jár nekem. Ha nem, elterülök a földön, és fel nem kelek addig, ameddig a derekamat fel nem töri a kemény padló. Az ágy felé menet ledobáltam magamról a holmit. Ide egy farmert, oda egy pólót. A cipőimet úgy rúgtam le a lábaimról, hogy mindegyik a szoba ellenkező sarkában kötött ki. Ez van! Gyorsan szabadulni akartam. Így mire az ágyhoz értem, csak egy bugyi és egy melltartó volt rajtam. Elvégre nem pasi vagyok, hogy boxerban dőljek hanyatt. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, és vártam a csodát. Vártam a bárányokat, hátha átugranak a fejem felett, elvégre álmosan is számolhatom őket. Talán hamarabb elalszok. Szokásom fáradtan is szenvedni, és így későn alszok el. Olyankor viszont másnap nem vagyok semmire jó. Holnap viszont versenyem lesz, ahol jól kell szerepelnem. Muszáj! És különben is, Fisicho kijózanított. Úgyhogy, hajrá! Lehunytam a szemem, és vártam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése