2003 - 2. fejezet

De mégis megesett, hogy az Ausztrál nagydíj időmérője előtt összefutottam Fernandoval, és az ő drága főnökével, Flavioval. Félreértés ne essék, semmi bajom az öreggel, de ahogy meg akart szerezni magának, mint pilótát… Nevetséges. De hát ilyen ez a sport. Néha röhejes emberekkel van tele.
- Szevasz Flavio! – fogott kezet apám a Renault csapatfőnökével. Én is jelen voltam, mert hát mit tudtam volna tenni. Apám adja a tanácsokat, és amíg nem magyaráz, addig nem ülök autóba. Legalábbis most még nem, amíg új az egész helyzet. Még szükségem van pár atyai jótanácsra.
- Eddie! Látom, nem hagytad el a lányod. – pillantott rám
- Ő is részt vesz az időmérőn, akárcsak a te újoncod. – ölelte át a vállam, és közben Fernandora nézett, aki Flavio mellett állt
- Gondolod, hogy bekerülhetsz az elsők közé? – érdeklődött tőlem. Éreztem, hogy némi gúnyosság bújik meg a hangjában. Hogy lenéz? Kétség sem fér hozzá.

- Nem gondolok semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felvegyem a versenyt az újoncával. – néztem szúrósan Fernandora. Még hogy én megfélemlíteni? Dehogy. Csak tudtára akarom hozni, hogy újonc létemre nem vagyok beszari. Igaz, ő nem újonc, mert már 1 évet lehúzott a Minardi istállónál, de ha alapjában vesszük, jó csapatban most kezdi meg az igazi versenyzést. Hogy ezt honnan tudom? Maradjon titok.
- Miért magázol? – kérdezett rá Briatore
- Mert nem áll számra a tegezés. – böktem vissza. Kicsit kiakasztott a „Lenézlek, mert lány vagy” stílusával. Ha nem tudott megszerezni, akkor inkább ellenem fordul. Hülye politikát folytat, az már fix.
- Nyugi! – csitítgatott apa
- Rendben. – fújtam ki a levegőt – Hogy ne szűrd le azt, hogy bunkó vagyok, bemutatkozok. – mosolyogtam Fernandora – A nevem Kate Harper. És mielőtt megkérdeznéd, Eddie csak a nevelőapám, de én teljes jogú apának nyilvánítottam ki. – mosolyogtam a mellettem állóra
- Nem is állt szándékomban kérdést feltenni. – mosolygott rám Fernando – Nyilván tudod, hogy én ki vagyok.
- Persze. A kis spanyol klasszis, Fernando Alonso.
- Klasszis? – csodálkozott el
- Majd kiderül, hogy tényleg az vagy-e, amikor hátulról megérkezek. – mondtam. Én fenyegetni? Ugyan már. Pusztán egészséges önbizalommal rendelkezek. Nem olyan nagy bűn az. Legalábbis, remélem, még nem iktatták törvénybe, hogy börtön jár annak, aki elhiszi magáról, hogy bármire képes.
- Lány létedre eléggé felvágták a nyelved. – szólt közbe Flavio
- Már megint ezzel jössz? – tegeztem le, hisz korábban megengedte – Láthattad, hogy a teszteken milyen jól mentem. Megmutatom nektek, hogy éles helyzetben is vagyok olyan jó, mint bárki más. – néztem szúrósan rá, majd Fernandora pillantottam – És ha nem lennék jó, szerinted itt dekkolnék arra várva, hogy mikor mehessek a pályára lealázni pár príma sofőrt? – vontam fel a szemöldököm. Nem szoktam nagyképű lenni, de most muszáj. Növelem az amúgy is meglévő önbizalmam. Kell nekem? Naná!
- Ebben igaza van. – védett meg Fernando – Én se kerültem volna ide, ha nem bizonyítok. Sőt, senki más.
- Csak meglep, hogy én nő létemre ilyen magasra jutottam, igaz?
- Voltak már női versenyzők a Forma1-ben. – közölte, amit már én is tudtam – Szóval, nem meglepő, hogy te is itt vagy.
- Csak szegénynek nem sikerült az, ami nekem fog. – mosolyogtam önelégülten
- Most, hogy megbeszéltétek a dolgot, és én szóhoz se jutottam, ideje beülnöd a kocsiba, és a pályára menni. – veregette meg a vállam apa
- Meg kell ismernem az ellenfeleimet, nem? – mosolyogtam rá – Majd a pályán találkozunk. – néztem Fernandora
- Úgy legyen. – bólintott, majd Flavio papával a saját boxuk felé mentek
- Vagy inkább kiismerni? – kérdezte meg apa, miután tisztes távolságba kerültek tőlünk
- Kiismerni? – kérdeztem vissza
- Vagy inkább… Behatóbban tanulmányozni? – hintett el egy kaján vigyort
- Buli volt az este, amiről én lemaradtam? – néztem rá értetlenül
- Tetszik. Igaz? – indultunk el a csapathoz
- Egy mezei csávó. Semmi több. – vágtam rá
- Te meg egy mezei csirke vagy, aki meglehetősen formás. – rakta zsebre a kezeit – És ahogy néztél rá…
- Hanyagoljuk a témát. – léptem a kocsimhoz. A mérnököm, Bob pont akkor lépett a kocsihoz, mikor vettem fel a bukósisakot.
- Na? Felkészültél életed legnagyobb sikersorozat megkezdésére?
- Ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban és a gyomrom fejjel lefelé áll, akkor mit mondasz? – csatoltam be a bukósisak pántját
- Azt, hogy még nem. – mosolyodott el – Sok sikert. – veregette meg a hátam - És egy szót mondok csak. Alázz! – húzta még szélesebbre a mosolyt az arcán
- Könnyű azt mondani. – dörmögtem az orrom alatt, miközben beszálltam a kocsiba. Egész eddig nagy volt a szám, hogy én ugyan nem félek semmitől. A nagy francokat! Be vagyok tojva, hogy mi lesz. Mégiscsak a királykategória, én meg úgy vagyok kezdő, mint egyszer. Ráadásul nő is. Na tessék! Flavio papa bekaphatja. Belém ültette, hogy nő vagyok, így semmi esélyem. De csak azért is megmutatom neki, hogy van keresnivalóm itt. A félelmemet meg majd leküzdöm valamivel. Futam előtt majd egy jót alszok. Most is jót aludtam. Bár akkor még nem fogtam fel a jelen helyzet súlyát. Most viszont olyan, mintha egy 5 tonnás teher ülne a vállamon. Bizonyítanom kell mindenkinek, hogy helyem van a csapatban, a mezőnyben. Bizonyítanom az Öreg Úrnak, Bernie Ecclestonnak, hogy nem hiába vett be apa a csapatba. Na meg persze a FIA-nak is, hogy igen is, mi nők is vagyunk olyan jók, mint a férfiak. Vagy esetleg jobbak.
- Nem lesz semmi baj!– hallottam meg apa hangját a rádióban – Természetes, hogy most még félsz. Mindenki így volt ezzel. Menni fog. Ne aggódj.– nyugtatgatott – Ha valami baj van, csak nyomd meg a rádió gombját, és megnyugtatunk. Ha kell én, de ha akarod, akkor Bob.
- Egész eddigi pályafutásom alatt egyetlen dolog nyugtatott csak meg.
- Mi?
- Ha morogtam. Utánoztam a motor hangját. – helyezkedtem el az ülésben, hogy kényelmes legyen, miközben a szerelők bekapcsolták a biztonsági övet, és még végeztek pár simítást az autón.
- Hm. Ezt még sose mesélted nekem.– jegyezte meg apa
- Mert nem volt rá okom. Most viszont úgy be vagyok tojva, hogy…
- Nem lesz semmi baj.
- Giancarlo nem fél?
- Nem látom vacogni. – fordult most már felém apa a monitoroktól, és mosolygott. Kiröhög. Hát ezt nem hiszem el.
- Vicces vagy. – gúnyolódtam
- Majd ha kiszáll a kocsiból az időmérő végén, megbeszélitek a dolgokat. Rendben van így?
- Nem lehetne menet közben beszélni vele?
- Tudod, hogy a pilóták nem tudnak egymással kommunikálni verseny közben.
- Pedig jó lenne. Szívná fél banda. – nevettem halkan
- Együtt előznétek, és együtt tartanátok fel a többieket?
- Praktikus lenne. – kuncogtam
- Nem semmi lány vagy, hallod-e.
- De te pont ezért szeretsz.
- És pont ezért fog megszereti az egész mezőny. – mutatta felém a hüvelykujját – Na de irány a pálya. Mutasd meg, milyen fából faragtak.
- Ami azt illeti, eléggé hajlékonyból. – mutattam a fiúknak, hogy beindíthatják a motort, közben kikapcsoltam a rádiót. Flavio előtt mutattam, hogy nem félek semmitől, és nem fog eltántorítani attól, hogy én a pályára lépjek. Kár volt. Itt ülök a kocsiban, és be vagyok tojva. A kisebb kategóriákban nem paráztam semmitől, de itt azt se tudom, mit csináljak. Megtanítottak mindenre a tesztek során. Mit mikor kell megnyomni, meg ilyesmik. Még Giancarlo is segített, hogy könnyebb legyen beilleszkedni, de én akkor is félek. Muszáj lesz alkalmaznom a mormogós taktikámat, hogy lenyugodjak. És mivel már elhagytam a boxutcát, így nincs visszaút. Irány az egyenes. Irány a pálya, és irány a vesztem.