2003 - 9. fejezet

Kb. 2 órát álltam a zuhany alatt. Olyan jól esett a forró fürdő, hogy akár még tovább is maradtam volna, de apa azt mondta, hogy legkésőbb 8-ra legyek készen. Most még mondania kell, hogy mikor hova, mert ez az első alkalom, hogy ilyen helyen járok. Kisebb kategóriákban csak elmentünk verseny után a srácokkal meginni valamit, és kész. Bár mivel akkor is én voltam egyedül lány, így nem sűrűn jártam el velük.
Most jött el az a pillanat, amikor alaposan meggondoltam, hogy mit vegyek fel. Végül egy sötétkék, többzsebes csípőfarmer és egy nyakbakötős, fekete felső mellett döntöttem. Elvégre parti lesz. És az ilyenfajta partikon nincs megszabva, hogy az ember mibe öltözzön fel. Természetesen a farmer mellé egy fehér, tépőzáras sportcipőt húztam. A lényeg, hogy öltözködés terén önmagamat adjam, ha már változok viselkedés terén. És ez nem csak az ígéretemnek köszönhető. Átéltem valami olyat a futam alatt, amit nem tudok leírni, körülírni meg pláne nem.
A farmer egyik zsebébe elsüllyesztettem a telefonom, egy másik zsebébe raktam egy kis pénzt. A hátamra vettem a farmerkabátot, és elhagytam a szobát. Apa már ott várt az ajtó előtt. Nem rég érhetett ide, mert még eléggé lendületben volt.
- Kész vagy?
- Persze. – zártam be az ajtót – De mielőtt elindulunk, lenne egy kérdésem.
- Mondd csak.
- Mit tettél, ami nekem nem fog tetszeni?
- Erről ne beszéljünk inkább. – indult el a lift felé
- De egyszer el kell mondanod. – mentem utána
- Idővel meg fogod tudni.
- De tudod, hogy akkor irtó pipa leszek rád. – léptünk be egyszerre a felvonóba
- Vállalom a kockázatot. – nyomta meg a földszint gombját – De azzal, hogy elmondom, elrontanám az estéd.
- Ennyire rossz lenne? – hűlt el kicsit az arcom
- Én nem gondolom rossznak, de neked biztos nem fog tetszeni.
- Felcsigázol teljesen. – léptünk ki a liftből – Amúgy a többiek ott vannak a… Hol is? – kérdeztem rá, mert azt se tudtam, hogy hol lesz a buli. Megyek bele a vakvilágba, csak azt nem tudom, hogy hol fogok kikötni.
- Itt lent lesz a szálloda nagytermében.
- Akkor nem megyünk messzire. – állapítottam meg. Hülye egy helyzet. Naná, hogy nem megyünk messze, ha itt maradunk az épületben.
- Már csak mi hiányzunk. – nyitotta ki előttem a terem ajtaját. Be se kellett lépnem, már megütötte a fülem a hangzavar, ami zenével vegyült. Méghozzá milyennel. Nem ismertem, de eléggé pörgős volt. Igazi bulis zene. Vagy mondanám versenyzős zenének. Az autómba ülve, feltekert hangerővel simán tudnék száguldozni. De ez szép álom marad. Most viszont itt vagyok, így nem hagyom ki, hogy ne menjek beljebb, és ne kezdjek el riszálni. Szoktam bulikba járni, de azok teljesen mások voltak, mint ez. Mindenki itt van, akinek itt kell lennie. Ahogy látom, pár szurkoló is itt téblábol. Riporterek, szerelők, pilóták, csapatfőnökök. És az én csapatom a terem másik felében. Gyorsan áttáncikáltam a termen a srácokhoz. Néhány embernek nekikoccantam, de mivel siettem, így nem álltam le, csak odadobtam nekik egy „Bocsi”-t. Csak akkor álltam meg, mikor teljes testfelületemmel neki mentem egy nekem háttal álló egyénnek. Egy lépést hátrább léptem, miközben ő megfordult. Rémülten néztem rá, mint egy kislány. Még akkor is, amikor megláttam, hogy ki az. Természetesen Fernando állta el az utat, hogy nehogy szabadon eljuthassak az ajtótól a terem túlsó végébe. Jarnoval, Giancarloval, Michaellel beszélgetett, meg még voltak páran, akiket nem tudtam hova tenni. Vörösödött az arcom rendesen. Nem csak azért, mert meleg volt, hanem azért is, hogy, hogy nézhetnek rám ezek után. Na meg persze a szerelésem. Eddig nem volt olyan pilóta, aki ne jegyzett volna meg valamit az öltözködésemmel kapcsolatban. Pedig most igazán nőiesen öltöztem fel. Minden idomom látszik, pedig aztán nem szeretem magam mutogatni. Nem is értem, mi ütött belém.
- Csinos vagy. – jegyezte meg Michael
- Hát… Köszönöm. – gyengült el a hangom. Még senki nem mondta nekem, hogy csinos vagyok. Tőle meg pláne nem vártam volna.
- Hova siettél ennyire? – érdeklődött Fernando

- A srácokhoz. – mutatattam a kis csapat felé, akik minket figyeltek. Nagyon mosolyogtak rám, és ekkor szúrtam ki, hogy apa ott áll mellettük. Na csodás. Elmondta nekik? De miért kell mindig mindenkinek mindent elmondania? Tényleg öregszik. Ha így folytatja, ezt a tudtára is fogom hozni, és akkor lesz csak bajban. A saját lánya, akinek támogatnia kellene a korával kapcsolatban, közli vele, hogy öreg. Ennél rosszabb nincs is.
- Eléggé jó kedvük van. – állapította meg
- A te csapatod nem örül annak a két pontnak, amit begyűjtöttél? – kíváncsiskodtam
- Én még szereztem hozzá 4-et. – jelentkezett Jarno
- Akkor összesen 6 pont. – adtam össze gyorsan - Miért nem ünnepeltek?
- Itt vagyunk, nem? – mutatott körbe a teremben. Totál hülyének éreztem magam. De főleg azért, mert a csapatom tagjai vigyorogtak rám, mint a vadalma. Esküszöm, ha odajutok… nem is tudom, mit fogok tenni.
- Valami baj van? – kérdezett rá Fisicho, mert mereven bámultam a terem másik végébe
- Tudod, mi a bajuk? – mutattam a fiúkra, de most már ujjal
- Örülnek. – válaszolt Fisicho helyett Nando
- Én is örülök, de mégse vigyorgok, mint a vadalma.
- Mindenki máshogy mutatja ki az örömét.
- Ez igaz. – helyeseltem. Viszont rohadtul idegesít, ahogy néznek rám. Még csak véletlenül se pillantanak máshova, vagy bámulnák a csajokat. Nem. Engem kell nézni, és jót mulatni rajtam. De ha azon vigyorognak… ha apa elmondta nekik, én esküszöm, kupán vágom az összeset.
- Mesélj valamit magadról. – terelte el a gondolataimat Michael
- Mit? – kérdeztem vissza. Ha nem mondanak konkrét dolgot, nem tudom, mit mondjak.
- Amit fontosnak tartasz.
- Semmi nem fontos velem kapcsolatban.
- Szeretsz titkolózni? – mosolyodott el Fer
- Nem nagyon szeretek magamról beszélni. – húztam félre a szám – De ti miről beszélgettetek, mielőtt fennakadtam a hátadon?
- Épp a bakiainkat osztottuk meg egymással. – válaszolt a kérdésemre Carlo
- És? Mik voltak azok? – néztem a fiúkra, de egyik se mutatott hajlandóságot arra, hogy válaszoljon a kérdésemre
- Én például – kezdett bele Fernando – mikor idekerültem 2001-ben a Minardihoz, összekevertem a kormányon a gombokat. Szerencsére ez teszteken volt, és mikor beértem a boxba, közöltem a srácokkal, hogy a rádió nem ér semmit. Erre közölték, ha a rádió feliratú gombot nyomnám, könnyebb lenne a kommunikálás.
- Az anyja. – kuncogtam – Mit nyomtál meg helyette?
- A tanksapka nyitó gombját. – mondta teljesen fapofával
- Jézus! – röhögtem fel hangosan. Hallottam már sok ciki történetet, de ez az összeset übereli.
- És neked van valami gázos sztorid? – kíváncsiskodott Fer
- Szó szerint gázos. Egy versenyemen úgy akartam a célegyenes előtti kanyart bevenni, ami majdnem megfelelt egy visszafordítónak, hogy a gázt és a féket egyszerre nyomom. – kezdtem el mesélni a történetet
- Vagyis driftelni akartál. – szűrte le Fer
- Igen. – bólintottam rá. Mindenki értette, miről beszélek, és érdekelte is őket, de Fernandot valahogy sokkal jobban. Talán azért, mert ő is nem rég hagyta ott a Cartot. – Szóval, ez volt a tervem, hogy hamarabb túlmenjek a kanyaron, ne veszítsek sokat a sebességemből, és simán állva hagyjam a mögöttem lévőket. – folytattam
- De? – kíváncsiskodott Michael
- Elszúrtam a pedálokat. Az istenért nem akart összejönni a tervem. Nem működött a fék. Úgy estem be a kanyarokba. – meséltem. Mindenki feszülten hallgatta, hogy folytatódik a mondandóm – Mikor kimentem a boxba, pattogtam a srácoknak, hogy fék nélkül cseszhetem az egész versenyt. Ők csak értelmesen néztek rám, és azt mondták, hogy ha a féket nyomnám tuti sikerülne a tervem. Mondtam nekik, hogy én azt nyomom, már a lábam az aszfaltot éri, de a képembe röhögtek. Verseny kellős közepén. Félretessékelték a lábam, és megmutatták, hogy ne a legszélsőt nyomjam, mert az csak vész esetén van bent, és akkor működik, ha az eredeti tényleg elromlana. Nesze neked nagy erőfeszítés. Otthagytam őket, és folytattam a versenyt. – fejeztem be a sztorit. Mindenki, aki körülöttem volt, és hallotta, elröhögte magát. Némelyikük még a szemeit is törölgette. Persze, az arcmimikát nem hagytam el, hisz azzal tudom magam hitelessé tenni. Egy régi sztori arcjáték nélkül nem az igazi.
- És mi lett a végeredmény? – törölte ki Michael szemeiből a könnyeket
- Természetesen nyertem. – vigyorogtam rá önelégülten.
- Ennél szerencsétlenebb történetet még életemben nem hallottam. – röhögött még mindig Fer
- Örülök, hogy színt hozhattam az életedbe. – gúnyolódtam. Tudom, bunkó voltam. Viszont a történet tényleg oltári vicces így visszagondolva, de akkor nagyon nem volt az. Éles helyzetben majdnem bemondtam az unalmast. Szerencsére, hogy akkor nem voltam beszari. Most is csak azért féltem, mert első verseny a nagyok között.
- Ugye nem? – hunyorított rám, miközben próbált komolyodni
- Nyugi. – kacsintottam rá – De ha nem bánjátok, én most odamegyek a csapatomhoz, és egyesével vakítom meg őket. – hagytam ott a fiúkat, mert már totál idegesített a vadalma stílus.
Odaérve hozzájuk kisebb fajta meglepetés, vagy inkább szívroham ért. Egy olyan ember volt a társaságukban, akire nem számítottam. És őszintén szólva, nem is nagyon akartam vele találkozni. Szóval apa ezt titkolta el. Ezért mondta azt, hogy nem fog a dolog nekem tetszeni. Hát nem is tetszik! Ennyire hogy tud kicseszni velem?! Nem! Rossz a kérdés. Ennyire hogy képes kicseszni velem, és ezáltal belerondítani az életembe?! Ezzel… Ez az estém egyenlő a nagy 0-val, és annak is a negyedik hatványával.

- Szia Kate! – köszönt a nemkívánatos személy
- Szia! – néztem rá semmitmondóan – Mark! – nyomtam meg a nevét
- Szépen versenyeztél. – dicsért meg.
- Csak nem voltál itt azon is? – kérdeztem, de nem döbbentem le, hisz apa már mondta, hogy olyat tett, amivel megbánthat. Hát sikerült.
- De, és végig neked szurkoltam.
- Micsoda meglepetés. – gúnyolódtam – És mi vett rá, hogy ide gyere? – vontam fel a szemöldököm
- Eddie szólt, hogy ma leszel beavatva a Forma1-ben. Látni akartam, hogy boldogulsz idegen környezetben. – mesélte – És látni akartalak téged is. – nézett a szemeimbe
- Szóval látni akartál. – szisszentem fel – Ezt most ugye te se gondolod komolyan?
- Kate, sajnálom… - kezdett bele, de félbeszakítottam
- Nem érdekel, tudod. Totál hidegen hagy. – néztem rá olyan komolyan, hogy ennél komolyabban már nem is lehet nézni
- Kate, ezt azért meg kellene beszélnetek. – kért meg szépen apa
- Ezt pont te mondod?! – fordultam felé. Dühös voltam rá, és ezt nem takartam el előle. Sok mindent lenyeltem már életem során, de hogy az apám ellenem szövetkezzen, azt nem tudom megemészteni. – Nem voltál képes elmondani, hogy mit tervezel! De igazán elmondhattad volna, hogy ezt a majmot idehívod! – mutattam Markra
- Hé! – háborodott fel a jelző hallatán
- Fogd be! – dörrentem rá – Van képed idejönni, és benyögni, hogy látni akartál?! Pont te?! – böktem meg a mellkasát. Körülöttünk a fiúk már tisztes távolságba kerültek, mert még ők se láttak ilyen mérgesen. Sőt, senki. Apának se volt alkalma ilyen állapotban látni, de ezt most ő hozta ki belőlem Markkal együtt.
- Mi a fene bajod van?! – emelte meg most már ő is a hangját
- Még kérded?! Emlékszel rá, hogy min vesztünk össze kb. 1 hónapja? – vontam fel a szemöldököm – Azon gondolkozz el, és utána gyere vissza! És különben is. Semmi közünk egymáshoz. – tártam szét a kezem
- Ez most nem így lenne…
-… ha te nem cseszed el. – fejeztem be a mondatát
- Itt, mindenki előtt bele akartok ebbe menni? – kérdezett rá apa, amikor már mindenki ránk pislantott egyszer-egyszer.
- Aki nem kíváncsi rá, az ne nézzen ide. – közöltem vele színtelen hangon, majd Mark felé fordultam
- Nem én cseszetem el. – játszotta a szentet. Másnál ez hatásos lett volna, de nálam korántsem volt az. Egy idegen ember simán bedől ennek a nézésnek, de én már jól ismerem, mint a rossz pénzt. Igaz, meg kell hagyni, Mark kellőképpen jóképű pasi. Magas, gyönyörű barna szemek, világosbarna, tüsi haj. Úszó lévén széles vállai vannak, amik biztonságot nyújthatnak. De nem nekem. Arra a fajta biztonságra nekem semmi szükségem. Főleg nem tőle. Már nem.
- Ki állított válaszút elé?! Ha?! Ki mondta azt, hogy ne azzal foglalkozzak, ami érdekel, hanem menjek vele?! Ki piszkált mindig azzal, hogy nekem fontosabb az autósport, mint a barátom?! – zúdítottam rá a kérdéseimet
- Én. – mondta halkan
- Hogy mondod? - tettettem a süketet
- Én! – mondta hangosabban – Most jó?
- Csak tudod, nem volt jogod ezekhez a dolgokhoz! Semmi közöm nem volt hozzád! Próbáltál meghódítani, de nem jött össze! És még volt bőr a képeden bevágni a durcit, hogy én veled sose megyek el egy versenyre se, mikor te mindig ott vagy mellettem! – tört ki belőlem – Csak azt nem értem, minek lógtál mindig a versenyeimen, ha teljesen hidegen hagyott ez a sport!
- Mert szerettem volna veled lenni! Mert te érdekeltél, és nem ez a nyavalyás sport! – tört ki belőle is valahonnan a lelke legmélyéről – Nem akartam elfogadni, hogy nem lehet közöttünk semmi!
- Én már a kezdetek kezdetén, mikor többször is találkoztunk, megmondtam neked, hogy nem lesz jó vége ennek. Én olyan embert akarok magam mellett tudni, aki érzi ennek a sportágnak a súlyát, és maga is részese. – ismételtem meg, amit kb. 1 évvel ezelőtt mondtam neki. Úgy él bennem az egész, mintha tegnap történt volna. Nagyon összevesztünk. És a röhej az, hogy még neki áll feljebb. Én nem hagytam nyitva a kiskaput. Minek akart betörni rajta? Hogy szenvedjen utána? Az már az ő baja.
- Pedig azt hittem, hogy változni fognak a dolgok. Hogy te is változol, és esetleg…
- Mark! Te egy remek úszó vagy, és egy remek férfi. Leszámítva azt, hogy magadhoz akarsz láncolni olyan embereket, akik alkalmatlanok arra, hogy mindig kísérgessenek téged. – mondtam higgadtabban – De azzal a kijelentéseddel, hogy „Ha nem megyek el veled egy versenyre sem, akkor ne találkozzunk.”… Ezzel nagyon elcsesztél mindent. Nem volt köztünk semmi, de még azt az esélyt is elvesztetted ezzel, hogy akár történjen is valami. És a barátság is romokba dőlt. – hoztam a tudtára – De ha nem gond, én inkább visszamennék a szobámba, és lefeküdnék. – néztem apára – Jó éjszakát! Holnap találkozunk. – adtam két puszit neki, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a termet. Bárhol máshol, csak ne itt. Ha ezt tudom, nem jövök le ide. Hasznosabban is el tudtam volna tölteni az éjszakát, minthogy beszélgessek azzal az emberrel, akit a hátam közepére se kívánok.
Belépve a liftbe Fernandot láttam közeledni. Remélem, nem ide jön, mert most magányra vágyom. Bár miért is jönne pont hozzám. Már képzelődök is.
- Tartsd, légyszi. – sietett, mielőtt még az ajtó becsukódott volna. Épp belépett, mikor a lift ajtaja elzárt minket a szálloda haljától. – Köszi. – pillantott rám, de közben a számokat is nézte, ahogy egymás után világosodtak ki, jelezve ezzel, hogy melyik emeleten járunk.
Amint a 3-as felvillant, az ajtó kinyílt. Fernandoval egyszerre léptünk ki az ajtón, és megindultunk a folyósón a szobák felé. Nem szóltunk egymáshoz egy szót se. Még véletlenül se pillantottam rá, hátha ő is pont akkor néz rám, és magyarázkodhattam volna. Leparkoltam a szobám elé, ő viszont nem ment tovább a sajátjához. Azt hiszem, itt kezdődik az este második felvonása. Csak a baj az, hogy nem tudom miről fog szólni az előadás.
- Segíthetek? – fordultam felé kicsit félve
- Ami azt illeti, igen. – lépett közelebb hozzám – Lenne egy kérdésem.
- És pedig?
- Ki volt az a srác ott lent?
- Ezt te se akarhatod tudni. – néztem zavartan félre. 2. felvonás: érdeklődés a lány iránt.
- Kate! Tett valami rosszat veled? – érdeklődött. Ugye ez most nem komoly? Mit akar Fernando Alonso tőlem?
- Úgy gondolom, hogy ez nem tartozik rád. – néztem a szemeibe. Azokba a gyönyörű barna szemekbe.
- Figyelj! A Forma1 egy nagy család. Attól még, hogy új tagok vagyunk, ugyanúgy törődnünk kell egymással.
- Ezt honnan olvastad? – néztem kicsit idiótán rá. Túl diplomatikusan fogalmaz. Már éjfél is elmúlt. Nem lehetne egyszerűbben?
- Mi? – nézett értetlenül
- Csak tudod, az a helyzet, hogy én még a családomnak se mondok el mindent. – válaszoltam a korábbi mondatára, mert nem akartam belemenni mélyebben az értetlen szövegelésbe – A mai nap után meg pláne nem fogok.
- Miért? – érdeklődött továbbra is. Ahogy látom, hajthatatlan.
- Apa teljesen… belém gázolt. – nyögtem ki nagy nehezen – Idehívja ezt a majmot – mutattam a lift felé -, mikor tudja, hogy mit tett.
- Mit? – kíváncsiskodott tovább
- Legyen elég annyi, hogy nem akarom látni. – néztem rá, de a szemem sarkában ott ültek a könnycseppek. Nem akartam, hogy lássa, ezért inkább lehajtottam a fejem.
- Bennem megbízhatsz. – döntötte előre a fejét, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe
- Megérted, ha azt mondom, hogy nekem olyan pasi kell, aki tudja, mivel jár ez a sportág, és hogy ilyenben versenyezzen? – pillantottam fel rá, de még mindig nem néztem teljesen a szemébe. Kicsit frusztrált ez a helyzet. Itt áll pár lépéssel előttem az az ember, akivel tegnap piszkáltuk egymást, és akiről már első látásra azt mondtam, hogy „Hű az anyja.”
- Persze. – bólintott rá – Csak az értheti meg a sportág nehézségeit és követelményeit, aki maga is részese. – mondta azt, amit én korábban Marknak
- Na látod. Ő nem értette meg. – néztem most már fel rá teljesen
- Azt akarod mondani, hogy az a tetű – mutatott a lift felé – magához akart láncolni? – ült ki döbbenet az arcára
- Valahogy úgy. – bólintottam rá a kérdésére – 2 évig udvarolt, kísért mindenfelé, de megelégelte, mikor nekem nem volt időm elmenni egy versenyére se. Lényegtelen, hogy egy ilyen versenyen ismerkedtünk meg, de én állítólag sose járok úszásra.
- A tréningben neked is a kötelező elemek között van. – szisszent fel
- A lényeg az, hogy én nem szeretem az ő sportját, ezért nem mentem el, ő meg mindig jött velem. – magyaráztam neki – Nem volt közöttünk semmi, csak barátság, de már válaszút elé állított: Ha nem megyek el vele egy versenyre se, akkor ne találkozzunk.
- Ez de paraszt. – szisszent fel Fer
- És megmondtam neki, hogy nekem olyan pasi kell, mint amilyet az előbb mondtam neked.
- És most se akart eljutni a tudatáig?
- Nem tudom. – sóhajtottam – Na de mindegy. Sikeresen elcseszték az estémet, pedig még akartam a srácokkal mulatni. De azt hiszem, ez Malajziára marad.
- Ott már nem fogsz félni?
- Most már optimista vagyok a versenyeket illetően. – mosolyogtam rá. Végre kezdtem magam felszabadultabbnak érezni. Élvezem a társaságát. Most már bátran kijelenthetem. Pedig első nap hogy meg tudtam volna szorongatni a gigáját, mikor szemétkedett velem.
- Feltűnt, hogy sokat változtál tegnap óta?
- Megígértem apának, hogy nem fogok kakaskodni senkivel. – tudattam vele – De nem csak az ígéret. Valami más is közrejátszott, de nem tudom, hogy mi.
- Felnőttél. – válaszolt a kijelentésemre – Átlépted a mérföldkövet. Én is így voltam 2001-ben. – említette meg
- De ugye nem fogok begyöpösödni?
- Én szerinted begyöpösödtem? – nevetett halkan
- A tegnap után nem ezt feltételezném.
- A tegnap. – mosolyodott el. Biztos visszagondolt arra, amit műveltünk. – Nem olyan vagyok, csak valahogy… Kihoztad belőlem. Nem szoktam kötekedni, meg semmi. – magyarázkodott
- Szóval te egy csendes, visszahúzódó srác vagy.
- Azért a véleményemet nem titkolom el. – kacsintott
- Ne is. Az tartja az erőt benned, ha határozott vagy. – mosolyogtam rá
- De ahogy látom, te most nem vagy határozott. – fürkészte a tekintetem
- Miért?
- Mert szép lassan elpirulsz. – mosolygott rám szelíden. Bár ez hülye jelző, de mégis ilyen volt a mosolya.
- A francba! – kaptam a kezem az arcomhoz – Mióta vagyok ilyen?
- Kb. mióta leálltam veled beszélni.
- Ó, hogy menj a francba. – löktem meg a vállát. Fernando csak elnevette magát. Neki lehet humoros, de nekem totál égő.
- Most ezzel mi a bajod? Hízelgő, hogy már a puszta jelenlétem is kiváltja belőled. – nézett rám csillogó szemekkel. Nekem annyi. Már egyértelmű számára, hogy bejön nekem. Itt süllyedek el szégyenemben. Menjek már! Miért nem megyek? Itt az ajtó mögöttem, csak be kell helyeznem a zárba a kulcsot, elfordítani, és elbújni. Egyszerű a forgatókönyv, csak jelen helyzetben elég nehéz megvalósítani, ugyanis földbe gyökereztek a lábaim. És tudja, és… Ezek után hogy nézek rá semlegesen? Én sehogy, de ő se fog. És az a hülye banda a nagyteremben ezen vigyorgott. Mintha előre tudták volna, hogy ő és én beszélgetni fogunk. Igaz, a teremben így is tettünk, de most viszont… Valaki jöjjön, mert menten elájulok.
- Ööööööööö. – hagyta el ennyi a számat
- Mitől tartasz?
- Jelen állás szerint?
- Igen.
- Hogy nem fogok tudni időben lefeküdni. – nyeltem nagyot. Ilyen helyzetbe még sose voltam. Nem volt ennyire feltűnő, ha egy srác bejött. Na jó, meg az illető nem is állt ilyen közel hozzám, hogy észrevegye.
- Menj csak. Majd Malajziában találkozunk. – intett, majd elment a szobája felé
- Öröm volt beszélgetni veled. – szóltam utána
- Nekem volt öröm, hogy elmondtad, pedig nagyon vonakodtál beszélni a témáról. – állt meg a szobaajtó előtt. Kb. 4 szoba lehetett közöttünk, de minket ez nem zavart. Elvégre mindenki lent volt a bulin.
- De remélem, megérted, hogy miért.
- Egy ilyen taplóval ne foglalkozz. Az ilyen csak saját magát szereti.
- Igen. – dörmögtem az orrom alatt – Szia! Jó éjszakát! – intettem neki, majd elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem a szobába. Még mielőtt becsuktam volna az ajtót, kikukucskálta, hogy Fer mit csinál, de addigra már ő is eltűnt a szobában. Minek is gondoltam azt, hogy kint marad. Becsuktam az ajtót, rázártam, és lehuppantam a fotelba. Teljesen elterültem benne. Annyi minden történt ez alatt a hétvége alatt, hogy feldolgozni is alig tudom. Kezdetnek, elkezdtem az életem újabb szakaszát. Bekerültem egy kis csapatba, aminek annál nagyobb a szíve. Összeismerkedtem pár pilótával, akivel azt hiszem, tartós barátság is kialakulhat. Van egy remek csapattársam Giancarlo személyében, akire bármikor számíthatok, ha valami gondom van. Ő nyújtott segítséget abban is, mikor bepánikoltam. Na és Fernandoval se indult zökkenőmentesen az új fejezetem. Egyből piszkálódásba kezdtünk, holott olyan emberrel nem vívok szócsatát, akit nem is ismerek. Legalábbis, amíg nem beszéltem vele legalább egyszer. Aztán jött a verseny, amin a 17. helyről rajtoltam, de sajnos kiestem. Ennek ellenére a bulin ünnepelhettük volna, de apa elcseszte azzal az egészet, hogy Mark Fostert idehívta. Azt az embert, akivel nem nagyon akartam találkozni a hátralévő életem során. Ezért inkább otthagytam a helyszínt. Majd Malajziában ünneplünk. Remélem, oda már nem tolja el a képét. Most pedig Fernandoval a beszélgetésünk… Mintha tegnap nem is cseszegettük volna egymást. De igaza van. A verseny során felnőttem. Felnőttem minden fajta feladathoz, ami a Forma1-gyel kapcsolatos. Jól esett ez a beszélgetés, csak az a baj, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy tetszik nekem. Miért kell nekem mindig elpirulnom? Betudhattam volna annak is, hogy melegem van, de én hülye nem vágtam ki magam ezzel a szöveggel. Miért is kellett volna? Had égessem csak magam még inkább…
Már épp hunytam le a szemem, mikor a telefonom jelzett, hogy sms érkezett. Előhalásztam a zsebemből a készüléket, szétnyitottam, és egy ismeretlen szám volt a feladó. Megnyitottam az üzenetet, és ekkor koppant csak az állam. Hogy a búbánatba? Nem is adtam meg senkinek a számom, kivéve a csapatból egy-két embert, akinek nagyon muszáj tudnia. Szóval ők a ludasak. Ők adták tovább. Azt hiszem, komoly elbeszélgetésben lesz részem velük. Rácsörögtem az illetőre, jelezve ezzel, hogy megkaptam az üzenetét, majd felálltam, az éjjeliszekrényre tettem a készüléket, és elfeküdtem az ágyon. Nem kellett pár perc, és elaludtam. Álmomban újra átéltem a versenyt, és annak minden pillanatát.

2003 - 8. fejezet

Bent ültem a kocsimban, és vártam, hogy a felvezető kör megkezdődjön. A srácok már megfogyatkoztak körülöttem, mert csak két perc volt hátra. Apa is elhagyta a terepet, és a boxban várta a rajtot. Mikor kigurultam a boxból, hogy elfoglaljam a helyem a rajtrácson, láttam rajta, hogy nagyon izgul értem. Ugyanez igaz volt Bobra is, a mérnökömre. Közel kerültünk egymáshoz ez alatt a rövid idő alatt. Szoros barátság alakult ki közöttünk. Apával ellentétben, ő még mellettem volt a rajtrácson, és röviden ismét elmondta a stratégiánkat. Már kívülről fújtam a dolgot, de jó volt, hogy valaki beszél hozzám még a rajt előtt. Aztán eljött az idő, és a maradék csapattagoknak is kellett hagyniuk a pályát. Egyedül maradtam a többiekkel. Én és a száguldó cirkusz.
Kialudtak a fények, és megkezdtük a felvezető kört. Szerencsére jól indult a kocsi, így nem kell tartanom a rajtnál sem. Remélem. Bob néha rászólt a fülemre, hogy melegítsem a gumikat. De csak azért tudta ezt megtenni, mert bekapcsolva hagytam a rádiót. Csak erre a rövid időre. Láttam, hogy az előttem haladók cikk-cakkban mennek a pályán, valamelyikük rá is fékez, és úgy rángatja a kormányt. Én úgy voltam vele, jobb a békesség, és a pálya teljes szélességét kihasználva mentem normál tempóban. Vigyáztam az előttem és a mögöttem lévőkre.
A kör végén beálltunk a helyünkre. Állítom, a pulzusom magasan verte a 200-at. Úgy éreztem, a szívem rövid időn belül utat tör a bordáimon keresztül ki a külvilágba. Kicsit se izgultam. Ez a normál állapot nálam. Csak a lámpák aludjanak ki. Visszaszámlálás: 5, 4, 3, 2, 1, GO! A lámpák kialudtak, én pedig tövig nyomva a pedált, megkezdtem az 58 körös ausztrál nagydíjat, ami egyben életem első Forma1-es versenye is volt.

A rajtom elég jól sikerült. Nem volt ütközés, és ez már pozitívumnak számít. Ráadásul száraz gumikon rajtoltam, aminek köszönhetően előrébb sikerült lépnem. A második körben már a 13. helyen álltam a tábla szerint. Ez nem is rossz így első versenyen. Szépen tartottam is ezt a helyet, amíg nem csúsztam meg a pályán, és vágódtam neki a flanak. Szerencsére nem erős becsapódás volt, de az autó totálkár lett.

- Minden rendben? – hallottam meg a fülemen, de nem szóltam semmit. Azzal voltam elfoglalva, hogy feldolgozzam. – Kate! – szólt rám apa ismét

- Minden oké. – válaszoltam idegesen

- Nyugi. Szállj ki a kocsiból, és ha visszaértél, mindent megbeszélünk. – hangzott az utolsó utasítás, én pedig kikászálódtam a roncsból. Visszavittek a boxba, és nem törődve senkivel és semmivel, hátra csörtettem a Paddock részbe. Ideges voltam, rohadtul ideges. Elfoglaltam a pihenőmet. Lefeküdtem a kanapéra, és csak bámultam a plafont. Apa biztos megharagszik rám, de most kevésbé izgat. Kiestem, és ez rohadtul fáj. Pedig jól ment a gép, és mégis. Mindent úgy tettem, ahogy megbeszéltük, ezért nem értem, mi volt a gond.

- Kate! Nyisd ki az ajtót! – hallottam meg apa hangját. Úr Isten! Már ennyi az idő? Biztos, belealudtam a nagy idegeskedésbe. Felkeltem a kanapéról, és kelletlenül ajtót nyitottam. Nem látszott dühösnek. – Jól vagy?

- Kiestem. Szerinted hogy vagyok? – ültem vissza a kanapéra

- Ez mindenkivel megesik. Majd legközelebb jobban fog menni. – ült le mellém

- Miért vagy te mindig ennyire optimista?

- Ha nem hiszel a jelenben, nem éred meg a jövőt.

- De bölcs. – szisszentem fel, erre fejbekólintott finoman – Ezt most miért kaptam?

- Ha kell, kiverem belőled a negatív hozzáállást.

- Képes lennél megverni?

- Tudod jól, hogy sose emeltem rá kezet. Szép szóval mindent el tudtunk intézni, de lassan oda jutunk, hogy a szavak helyére a tettek lépnek.

- 20 éves vagyok. Most akarod elkezdeni a tettleges nevelést? – álltam fel a kanapéról

- Szóval, hogy állsz hozzá a következő futamhoz?

- Kinyomom az autó szemét.

- Azért ennyire nem kell durván. – állt fel, és elém lépett – Ne aggódj a mai miatt. Ez az első a tanuló verseny volt.

- Ha… - kezdtem volna bele, de csendre intett

- Ne ellenkezz. Inkább törekedj arra, hogy ezt elfelejtsd, és tiszta fejjel nézz előre. – lépett az ajtóhoz – Apropó, este parti lesz. – nézett vissza rám

- Tart valaki bulit? - kíváncsiskodtam
- Általában mindegyik csapat szokott tartani.

- Akkor ma este is lesz? Közös? – kíváncsiskodtam

- Igen. – bólintott rá
- Azt mindenféleképpen meg kell ünnepelni, hogy van egy női tagja is a Forma1-nek. És nem mellesleg ez a nő eléggé szívós, harcias, és versenyképes. – hallottam meg apa háta mögül egy ismerős hangot. Az idősebbik Schumacher állt mögötte.

- Azért túlzásokba ne essünk.

- Pedig kitartó egy csaj vagy. Büszke lehetsz rá. – nézett apára

- Az is vagyok. – mosolygott rám

- Akkor hölgyem, este. – hajolt meg előttem, mint a régi kor lovagjai, majd tovább állt

- Ez meghülyült? – mutattam apának a jellegzetes kézmozdulattal

- Pusztán örül neked. Majd este találkozunk. – kaptam egy puszit a fejemre, és ő is magamra hagyott. Becsuktam az ajtót, és levakartam magamról az overallom. Visszaöltöztem abba a ruhába, amiben idejöttem. Majd ha visszamegyek a szállodába, olyan forró fürdőt veszek, amilyet még soha.
Minden nálam van. Telefon, kulcsok. Még én is egyben vagyok, józan. Erre viszont a buli után nem merek majd 100%-ig megesküdni. Bár nem tervezem, hogy bepiálok. Körbenéztem még egyszer a kamionomban, bár 1 hét múlva ugyanitt meditálom végig a futam előtti perceket, majd kiléptem. Elég nagy volt a nyüzsi a Paddockban. Még mindig, pedig már közel álltunk 5 órához. Normális ember, vagy néző ilyenkor már rég hazamegy, de itt többen vannak, mint Afrika országaiban együttvéve. Mindegy. Nekem el kell jutnom a szállodába, hogy lezuhanyozzak, mert rettenetesen leizzadtam. És elég kellemetlen. Már a saját szagom se bírom elviselni. A kamionban viszont nem akartam ilyennel vacakolni, pedig megtehettem volna. Parfümmel befújtam magam, és kész. Elég rendesen elnyomja az izzadságszagot.
Már kint jártam a kocsinál, ahol apa várt rám, meglehetősen komoran. Most vajon mi baja lehet?
- Azt hittem, nem is jössz. – nyitotta ki az ajtót
- Mi a baj apa? – álltam meg az anyósülés felőli oldalon
- Tettem valami olyat, ami nem fog tetszeni. – ült be a kocsiba. Kerülte a tekintetem. Vajon mi történhetett?
- De mégis mit? – ültem be mellé
- Inkább menjünk vissza a szállodába. A parti előtt gondolom, még akarsz pihenni egy kicsit. – indította be a kocsit, és elhagytuk a pályát. Azt a pályát, ahol beindult a karrierem legmagasabb foka.
- Lefürödni mindenképp. – néztem rá, de ő csak meredt előre az útra. Mi a fenét tehetett, amitől így le van törve? Mi az, ami nekem nem lesz jó? Apa sose tett nekem rosszat, így kétlem, hogy bármibe is belekeveredett volna. Faggatni se próbálom, mert tudom, hogy nem igazán fog egyenes választ adni. De zavar, hogy megemlítette, és nem tudom, miről van szó.

2003 - 7. fejezet

Reggel, mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. Nem feküdtem le olyan későn, de amilyen kómás voltam, olyan fáradt vagyok most is. És persze, hogy apa 9-kor bejelentkezik. Igaz, időben ki kell érni a pályára, mert valami felvonulás lesz, ami nekem totál új, meg persze a fényképezkedés is. Minek lefényképezni az egész mezőnyt? Nem elég egyesével látni a versenyzőket? Na mindegy. Ez az én egyéni problémám.
Hallottam, hogy kopognak az ajtón, de lusta voltam felkelni. Talán veszi az illető a lapot, hogy alszok, és elmegy, de nem jött össze. Kiszálltam az ágyból. Semmi extra nem volt rajtam, csak a szokásos rövidnadrág-póló párosítás. Szépen, lassan odasétáltam az ajtóhoz, elfordítottam a zárban a kulcsot, és lenyomtam a kilincset. Csupa meglepetés ér a Forma1-ben. Még jó, hogy látásból, név szerint ismerem a srácokat, már amelyiket, mert aki meglátogatott, nem más volt, mint Jarno Trulli. Mi a frászkarikát keres itt? És honnan tudja, hogy ez a szobám? Mondom! A Forma1 csupa meglepetés.
- Jó reggelt! - köszönt
- Szia! – néztem rá – Válaszolnál egy kérdésre?
- Persze. – bólintott
- Miért találtok ti mindig meg engem? - hunyorítottam rá
- Még új vagy, és szeretnénk megismerni téged. – válaszolt a kérdésemre – És Fernando mesélte, hogy milyen pimasz vagy, ezért kíváncsi voltam rád.
- Szóval Fernando. – lepődtem meg
- Meg most találkoztam Eddie-vel, és mondta, hogy keltselek fel, ha még aludnál.
- De rendes vagy. – mosolyogtam rá, hogy ellensúlyozzam az ironikus megjegyzésem – Köszönöm az ébresztőt, bár már fent voltam.
- Így alszol? – mutatott a szerelésemre
- Miért, hogy kellene?
- Nem tudom, csak furcsa.
- Én a lazaság híve vagyok. – húztam ki magam – Gondolom, a barátnőd selyem baby dollban feszít otthon.
- Tényleg pimasz vagy. – nézett rám szúrós tekintettel
- Na. – engedtem le a vállaimat. Ezzel belérúgtam? Ne már. Úgy látszik, nála nem hatásos a jópofizás. Hát akkor váltsunk arculatot.
- Öltözz fel. A hotel előtt találkozunk.
- Te viszel el?
- Nem, de Eddie ott lesz Flavioval.
- Flavioval? – döbbentem le. Kicsit se érdekel az öreg, de ha már így hozta a sors… - Te melyik csapatban versenyzel? – érdeklődtem
- Fernando csapattársa vagyok.
- Nem akarsz bejönni, míg felöltözök? – hívtam be - Így nem fogok elkészülni.
- Öhm… Szerintem nem jó ötlet. – ellenkezett
- Félnem kellene tőled?
- Nem, de valahogy… - vakarta meg zavartan a tarkóját
- Nem előtted fogok öltözni, ne aggódj. – nyugtattam meg – De jó lenne veled is beszélni kicsit, hogy minél több pilótát ismerjek meg. – mosolyogtam rá barátságosan. Eddig is mindenkivel barátságos voltam, még akkor is, ha kicsit szemétkedtem az illetővel. Akinek meg megjárt a bunkózás, az megérdemelte.
- De ha valaki meglát veled…
- Tartom a hátam érted. – léptem félre az ajtóból, Jarno pedig belépett a szobába. Lehuppant a fotelba, ami az ajtó mellett foglalta a helyet, és csak bambult. Hát igen, mivel ez a szoba csak ebből a részből, meg egy fürdőből állt, így valahogy nincs kedvem pont itt öltözni. És én hívtam be, szóval mindenféleképp marad a fürdő.
- Mennyi ideig fog tartani? – nézett az órájára
- Maximum 7 perc. De lehet, hogy még annyi se. – léptem be a fürdőbe, de az ajtót nem csuktam magamra. Ha beszélgetni akarok vele, akkor egyszerűbb nyitva hagynom az ajtót, vagy legalábbis behajtva. Csak egy a bibi, nem tudom, mit mondjak neki. Gyorsan átöltöztem, megfésültem a hajam, hogy mégis emberibb formám legyen, és kiléptem a fürdőből. Jarno még mindig unott képet vágva ült a fotelban. Nem tudtam mit tenni, csak leültem vele szembe az ágy szélére, és néztem. Felmerült bennem a kérdés. A pilóták így koncentrálnak egy futam előtt? Mert én totál nem. Most még csak félni se félek, hála Carlo lélekerősítő beszédének. A pályán, az autóba ülve viszont már lehet, hogy nem fogom így gondolni. Sőt, biztos. De vajon min agyalhat?
- Gyors voltál. – nézett hirtelen rám
- Mondtam, hogy maximum 7 perc.
- Így jössz? – pillantott végig rajtam
- Már megint mi a bajod a szerelésemmel? – merült némi felháborodás a hangomba. Most vagy ciki a farmer-rövidujjú párosítás, vagy azt várta, hogy szoknyát veszek fel valami puccos blúzzal. Meglehetősen utálom a szoknyát, úgyhogy kicsi az esélye, hogy valaha is abban látnak. Persze ha kell, felveszem valami ünnepségre, vagy bulira, de hogy abban flangáljak… Nincs az az Isten!
- Ennyire laza vagy?
- Gyakorlatilag, pasik között nőttem fel. Nem vetem meg a szép, elegáns ruhákat sem, de az nem én vagyok. Az csak azért van, mert olyannak akar látni a nyilvánosság. A valóságban viszont ilyen vagyok. – álltam fel, és mutattam végig magamon
- Meg fogjuk mi érni azt, hogy kisestélyit viselj? – állt fel Jarno is
- Ennyire szoknyában akarsz látni?
- Elképzelésem sincs, hogy egy férfi sportot űző nő milyen szoknyában.
- Nem ígérek semmit. – tessékeltem kifelé a szobából, mert ugye várnak ránk a szálloda előtt – De azt tuti biztos betartom.
- Az az érzésem, te színt hozol az életünkbe. – lépett ki mosolyogva az ajtón
- Pedig nem azért jöttem, hogy én legyek a hiányzó láncszem. – zártam be az ajtót – Meg akarom mutatni, hogy nem hiába nyertem a kisebb kategóriákban. Bár lehet, hogy itt nem fogok nyerni, de elmondhatom magamról, hogy nő létemre bekerültem ebbe a sorozatra, és versenyeztem a nagyok között. Giovanna óta az első nő a Forma1-ben. – meséltem neki, miközben beszálltunk a liftbe
- Volt célod akkor.
- Már 3 éves korom óta, mióta apa először elvitt egy futamra. Bár nem emlékszek semmire, de ő azt mesélte, hogy egyből belekéredzkedtem az egyik csodajárgányba. Megnyomtam valamit, amit nem kellett volna, és egyből elkezdtem forgatni a kormányt. – meséltem neki. Úgy láttam, hogy érdekli a történet, de azért az egész életemet mégse akarom kiteregetni előtte. Csak néhány aranyos kis mesét. Talán. Esetleg.
- És aztán versenyző lettél.
- Elragadott ez a világ. Állítólag az első szavam nem is az apa, vagy az anya volt, hanem az autó. – meséltem mosolyogva, miközben kiléptünk a liftből – Szerinted? Ezek után el tudnál képzelni egy irodában, íróasztal mögött ülve, miközben dirigálok az alkalmazottaknak?
- El. – válaszolt röviden
- Hát én nem. Mint főnök… Bár… Nagy szám van, szóval könnyen menne.
- Hát ezt már én is tapasztaltam.
- De még nem eléggé.
- Na. – nézett rám szúrósan
- Nyugi. – nevettem halkan, miközben kiléptünk az üvegajtón. Apa és Flavio egy-egy autó mellett pózoltak. Meglepő módon rajongókat nem láttam sehol. Nem is baj. Engem még úgysem ismernek, így szabad teret kapok a mozgásra. Friss hús, friss levegő. Bár a korábbi sorozatokban összeszedett rajongóim, akik egyben a barátaim is lettek, még meg vannak. Eljönni nem valószínű, hogy eljöttek, de nem is haragszok ezért meg rájuk. Manapság ki utazik versenyekre? Akinek rengeteg pénze van. És ők, akik barátaim lettek, ők nem azok a nagy pénzű emberek. Emlékszek, mikor eljöttek egy versenyre, és csak engem akartak megismerni. Egy árvaház lakóiról van szó. Lányok, fiúk egyaránt. Akkor nagyon jól elbeszélgettem velük, és ott döntöttem el, hogy támogatom az árvaházat. Erről apának nem is meséltem, de az én pénzem, az én döntésem. Majd ha jól megy a szekerem itt, elhívom pár futamra őket. Barátok között mégis jobban érzi magát az ember. A gyerekkori barátokról meg csak annyi maradt meg, hogy nagyot csalódtam bennük. Nekem mindig segítenem kellett rajtuk, de ők csak élősködtek rajtam. Ha segítségre volt szükségem, nem számíthattam rájuk. Ezért nem is alakítottam ki szoros barátságot senkivel. Mindenkivel elvagyok ugyanolyan szinten. Nincs, akit kiemeljek a tömegből.
Apával egy autóba ültünk, és ő vezetett ki a pályára. Na! Míg Jarno már a szobában agyalt, én most kezdtem el kicsit félni a versenytől. És féltem magamtól is. Nem tudom, mit fogok összehozni abban az 58 körben. Mire leszek képes. Mit rontok el. Mikor ütközök. És a legfontosabb. Befejezem-e egyáltalán a versenyt.
- Már megint elgondolkodtál? – kérdezett rám apa
- Közel állok ahhoz, hogy megkóstoljam a valódi…
- Életet?
- Nem tudom mit, de kicsit félek tőle. – húztam félre a szám
- Feloldódsz a versenyzői parádé alatt.

- Nem tudom, milyen az, de remélem. – meredtem ki az ablakon, és néztem az előttünk menetelő autósort. Úton vagyok a helyszín felé, ahol beírhatom magam a sporttörténelembe. Nem akarok nagyképű lenni, de lehet, jobb eredményekkel fogok zárni, mint Giovanna akkoriban.
A pályára érve elszakadtam apától, és mentem a srácok után valami kamion felé. Gondoltam, az visz minket körbe a pályán. Apa idefele jövet azért elmesélt pár dolgot, hogy mégis, mi a fenét kell ilyenkor csinálni. Első alakalommal furcsa, de a következő futamon már rutinosabban állok hozzá a dolgokhoz. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, mert Fernandot elnézve, elég otthonosan mozog. Igaz, én annyira nem is kezdtem el barátkozni velük. Még. De ami késik, nem múlik. És eddig még mindig ők kerestek meg. De az volt a jó, hogy miközben a kamion végigbaktatott a pályán, elbeszélgettem velük. Némelyikükkel jót röhögcséltem, így oldódott a feszültség, és a félelmem is egyben. Csak ez a feloldottság tartson ki a futam végéig is.

2003 - 6. fejezet

Fél órája már, hogy feküdtem, de aludni képtelen voltam. Pedig olyan fáradt vagyok, mint a dög. Mégse megy az alvás. Ráadásul, a bárányok se akarnak röpködni a fejem felett. Ha nem csinálok sürgősen valamit, ebből nem lesz alvás. Inkább felkeltem, magamra kaptam az elszórt farmert és pólót. Felhúztam a sportcipőmet, amit a szoba két külön sarkából halásztam össze, és elhagytam a szobát. Ez után a mozdulatsor után se éreztem úgy, hogy „Na, most becsukódik a szemem, aztán bye-bye.” Kilépve a folyosóra sehol senki nem volt. Még csak fél 10, és kihalt az egész környék. Nem is baj. Így nyugodtabban ki tudom szellőztetni a fejem, és talán nem esek vissza a pesszimizmusomba. Fisicho hatásos volt. Alkalmazom terapeutámnak. Lifttel lementem a földszintre. Az aulába lépve meglepődtem. A szálloda előtt nagy tömeg gyülekezett. Jó nagy hangzavart csaptak. Biztos rajongók. Más nem csap ekkora zsibvásárt. És naná, hogy lányok. Ahogy látom, minden korosztályból. Öreglány, fiatal lány, kislány, sőt, még csecsemők is. Hiába! Nem lehet elég korán elkezdeni. Néda! Fernando az, akit ostromolnak. Újonc, és már rajongói vannak. Ha a kinézetét vesszük, akkor én is sorba állok. Ki nem hagynám. De az ellenfelem, úgyhogy nem játszunk puszipajtást. Főleg nem kezdünk el rajongani. Az elég hülyén venné ki magát.
- Hát te? – lépett mellém hirtelen valaki
- Giancarlo! – ijedtem meg. A kezem hirtelen a szívemhez kaptam, hogy hatásosabb legyen a reakció.
- Nem voltál fáradt? – kíváncsiskodott
- Elméleti síkon igen, gyakorlatban meg nem tudok aludni. – panaszkodtam neki
- Aham. – bólintott rá, és a távolba meredt. Ekkor láttam csak, hogy Fernando közeledik felénk. Gombócot éreztem a torkomban. Miért? Jó kérdés.
- Sziasztok! – fogott kezet Fisichellával, de közben rám nézett – Szép volt! Nagyon szép!
- Te se voltál épp kismiska. – néztem a szemeibe. Azokba a gyönyörű barna szemekbe. – A rajongóid? – biccentettem a tükrös ajtó felé
- Igen. – fordult vissza, és kinézett az ajtón, ahol a tömeg még mindig szép számban jelen volt – De te? – nézett vissza rám – Úgy tudom, hogy fáradt vagy.
- Ki volt az informátorod? – döbbentem le
- Nem lényeg. – grimaszolt
- Nando! – förmedtem rá
- Így csak a legjobb barátaim hívnak. – szögezte le
- A legjobb barátod a legnagyobb ellenséged. – jelentettem ki
- Ez a mottód?
- Nem. – vágtam rá – De jól hangzik, nem? – mosolyodtam el
- Fura egy lány vagy te. – szisszent fel, de közben elmosolyodott

- Tudom. De a csapatom pont ezért szeret. – böktem oldalba Fisichot, hogy ő is szóljon már valamit. Kezdtem kellemetlenül érezni magam. Pedig pasi jelenlétében soha. Most mégis. Lehet, hogy elvörösödtem, mert Fer száján a mosoly még szélesebbre húzódott. Szép látvány lehetek, pedig én nem vagyok rajongó. Ezzel rohadtul elárulom magam. Elárulom, hogy bejön nekem, mint pasi. Nem! Hűtsd le magad.
- Mi? – kérdezett rám Fernando
- Mi? – rémülten estem ki a gondolataimból
- Valamit dörmögtél az orrod alatt. – említette meg
- Ja. Semmi. – legyintettem
- De valamit mondtál. – lépett közelebb - Mi volt az? – hunyorított rám
- Egy rohadt szó nem hagyta el a számat. – védekeztem. Hangosan gondolkodtam volna? Akkor én miért nem hallottam? Azt se éreztem, hogy a szám mozogna. Biztos csak ugrat. Be akar húzni a csőbe. De ki kell ábrándítanom, nem fog menni neki.
- Pedig mondtál valamit. – hajolt közelebb, és úgy nézett rám, mint aki próbálná leolvasni rólam, mi is volt az előbbi megnyilvánulásom
- Fernandonak igaza van. Elég intenzíven mozgott a szád, csak a hang nem nagyon akart kijönni rajta. – állt Fisicho Alonso oldalára
- Nem húztok be a csőbe.
- Eszünk ágában sincs, de nem is hazudunk. – nézett mélyen a szemeimbe Fer, mint aki olvasni akar a gondolataimban. Akkor is kizárt, hogy én kinyitottam a szám. Oké, alapba nagy pofám van, hogy nyersen fogalmazzak, de én akkor sem szóltam egy szót se. Az igazam nem fogják megdönteni. Két srácnak nem hiszek el semmit, még akkor sem, ha az egyik piszok jóképű, a másik pedig a csapattársam. Kettő egy ellen akkor se hatásos. Ha kell, levitatok egy egész országot is.
- Férfi vagy. – mutattam rá a nyilvánvaló tényre
- Zene füleimnek. - ironizált – Már kezdtem azt hinni, hogy valami fejlődési rendellenesség ficeg a lábam között.
- Ez poén volt? Tőled? – lepődtem meg – Ki nem néztem volna egy ilyen… - mutattam végig rajta
- Egy milyen? – kíváncsiskodott Alonso
- Hát egy ilyen… - mutattam végig rajta ismét, de nem tudtam megfogalmazni, amit mondani akarok
- Ezzel sokat segítettél, köszi. – gúnyolódott
- Neked bármikor szívesen. – mosolyogtam rá én is gúnyosan. Nehogy azt higgye már, hogy ő szarta a spanyolviaszt. Jó, oké, kicsit nyers vagyok, de mit tudok tenni. Na meg persze ő is spanyol, de ez csak egy szófordulat. Nem tesz lóvá, az tuti.
- Közöljem veled a konkrét véleményemet, ami kialakult rólad? – szisszent fel
- Nagyon szépen megkérnélek rá. – húztam ki magam, mert tudtam, hogy semmi pozitívum nem lesz ezek után. De akkor ő se várja el, hogy én majd áradozok róla. Kölcsönkenyér visszajár alapon véleményezem én is a viselkedését. Meg úgy az egész embert.
- Kate! – hallottam a távolból a nevem – Nem úgy volt, hogy alszol?
- Az apai szigor megkezdődik. – gúnyolódott Fernando halkan
- Holnap a pályán nem állok jót magamért. – néztem rá fenyegetően. És ezt fenyegetésnek is szántam, de láthatóan nem ijedt meg tőlem. Nem baj! Majd holnap. Betorpedózom hátulról úgy, hogy a szemei fennakadnak.
- Szerintem hagyjátok abba. – szólt ránk Giancarlo, miközben apa közeledett
- Nagy szavak. – szisszent fel Fernando, miközben erősen farkasszemet néztünk egymással. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy félrenézek. Még akkor sem, ha apa itt áll mellettem, és a vállam veregeti, hogy rá figyeljek.
- Figyelsz te rám? – tette a vállamra apa a kezét, és naná, hogy ránéztem. A francba! Ilyen nincs! Akaraterő? Van nekem olyan? Most derült ki, hogy hiányában szenvedek. Pedig már láttam Fernandon, hogy félre fog nézni, erre apa megjelenik. Miért nem tudott még 1 percet várni? Idős ember, így nem tudom minek sietett. Le akartam győzni a srácot nézésben, de nem engedte. Semmi sikerélményem nincs. Na de majd holnap. Beszóltál kisköcsög? Letorpedózlak a pályáról, az sicher.
- Figyelek! – mondtam kicsit mérgesen
- Valami baj van? – hökkent meg a hangom hallatán
- Fáradt vagyok.
- Akkor mit keresel itt?
- Már semmit. – mondtam nyomatékkal a hangomban – De te mit csinálsz ilyenkor?
- Még csak 10 óra van. – tudatta velem – És kíváncsi voltam, alszol-e.
- Most felmegyek, és megejtem. Megfertőzik a drága oxigént, amit belélegzek. – néztem mérgesen Alonsora, miközben apával mentem a lift felé
- Apai szigor. – formálták a szavakat ajkai
- Bekaphatod. – mondtam neki ugyanúgy vissza, és közben bemutattam neki. Ő úgy csinált, mintha elkapná, amit küldtem neki, és zsebre rakta. Ezen kicsit elcsodálkoztam. Mi van? Zsebre rakja? Biztos, ilyet még nem kapott senkitől. Tőlem viszont meg fogja kapni az adagját. Lehet, nem leszek kedvence, sőt biztos, de ő is eljátssza az esélyét nálam.
- Mit csináltál te itt lent? – léptünk be a liftbe apával
- Sétálni akartam, mert ahogy lefeküdtem, nem jött álom a szememre. Gondoltam, a mozgás majd elálmosít. De aztán megláttam a tömeget a szálloda előtt, és nem mentem tovább. – meséltem
- Megijedtél tőlük?
- Dehogy. Csak mire átkecmergek rajtuk… - nyújtottam el a mondat végét
- Biztos elfáradtál volna.
- És akkor vissza se tudok jönni a szállodába. – léptünk ki a felvonóból
- Viszont Fernandoval nagyon jól elbeszélgettél. – említette meg, amit korábban látott
- Azt te csak hiszed, hogy olyan jól elbeszélgettünk. – léptem a szobám elé, és kinyitottam az ajtót
- Flörtölt veled? – kíváncsiskodott
- Inkább csak buzerál. – nyitottam be a szobába
- Ez így nem lesz jó.
- Mi?
- Ne legyél ennyire ellenséges másokkal. – tanácsolta
- Vagyis vele? – mutattam a lift felé, mert megláttam, hogy Fernando és Giancarlo kilépnek a felvonóból. Elég jókedvűek voltak. Beszélgettek, heherésztek. Ugye csak vicc, hogy ő is ezen a szinten lakik? Most kezdem csak igazán sajnálni magam. – Apa! Kezdj el sajnálni. – kérleltem
- Miért is?
- Miatta. – mutattam az egyre csak közeledő srácra
- Szia Eddie! – fogott kezet apával Fernando
- Szia Fernando! – viszonozta a gesztust
- Még nem feküdtél le? – nézett rám
- Ne szívass, azt ajánlom. – néztem rá fenyegetően, de nem nagyon hatódott meg tőle. Ilyen nincs! Miért nem tudok hatással lenni rá? Régen sikerült másoknál. Vagy ő túl magabiztos ahhoz, hogy megijedjen tőlem?
- Gyerekek! Mi van veletek? – nézett hol egyikünkre, hol másikunkra apa
- Újoncok vagyunk. – böktem rá, de az Istenért se akartam elveszteni a szemkontaktust Nandoval. Most végre sikerülhet az, ami korábban nem. Megnyerem a szemező csatát. Tudja már meg, hogy ki itt a főnök.
- A lányodnak nagyon felvágták a nyelvét. – mosolyodott el sunyin
- Mindig ilyen volt. – tudatta vele apa
- Vagy esetleg szerelmes? – vonta fel a szemöldökét Fer
- Mi? – pislogtam hirtelen. A francba! Megint buktam az egészet. De ami késik, nem múlik.
- Elkalandoztak a gondolataid. – válaszolt a kérdésemre
- Meg ha jól láttam, a tieid is.
- Én itt voltam.
- Én se nagyon mozdultam el a helyemről. – vágtam vissza
- Látom, könnyen kapható vagy a veszekedésre. – szisszent fel a fiú
- Ha van olyan hülye partnerem, aki belemegy, akkor simán. – gúnyolódtam. Szemét vagyok, tudom. De ha ő is így, akkor én is. Mint már mondtam, nehogy azt higgye, hogy ő szarta a spanyolviaszt spanyol létére.
- Kösz a minősítést. Majd holnap találkozunk. – ment el mellettünk, de mivel nem álltam a falhoz közel, így mellettem sétált el. Amit tett menet közben, meglepett. Ki nem néztem volna belőle. Rácsapott a fenekemre. A FENEKEMRE! Rühellem, ha valaki csak úgy csapkod, még ha az illető ilyen jóképű is. Hirtelen utána fordultam, de ő nem tette meg ugyanezt. Apa csak mosolygott mellettem, majd mikor a fiúk eltűntek egyik-egyik szobában, megszólalt.
- Szerelem van kilátásban.
- Vagy egy jó erős tökön rúgás. – léptem be a szobámba
- Azok az emberek, akik ennyit kötözködnek egymással, előbb-utóbb összegabalyodnak.
- De mi nem fogunk. Maximum a pályán.
- Azt mondod, hogy nem tetszik? – hunyorított rám. Láttam, hogy nem akarja elhinni nekem. És milyen igaza van.
- Nem erről van szó apa, de… Ellenfelem. Most mondd azt, hogy az ilyen jól végződik akár a pályán, akár máshol.
- Az tény, hogy pályán rossz helyzetbe kerülnétek, de nincs olyan dolog, amit te nem tudnál megoldani.
- Ez is olyasmi. – dörmögtem az orrom alatt
- Te tudod, mit akarsz. Én nem szólok bele. – tudatta velem – De kicsit idegesítő, ahogy egymást piszkáljátok.
- A holnapi verseny után komolyabb leszek, ezt megígérhetem. Akkor már be leszek avatva, és végre felnövök.
- Nagyon remélem. – bólintott rá – Most pedig aludj. – adott két puszit, majd elment a szobám elől. Becsuktam, rázártam kulccsal, és a homlokom nekitámasztottam az ajtónak. Ez már szívás! Ennyire nyilvánvaló, ha valaki tetszik? Igaz, apa ismer, szóval ő mindent tud rólam. Ez a majom meg benyögi, hogy szerelmes vagyok. Itt, aki szerelmes, az ő. Saját magába. Pont olyan, mint Flavio. Egy köcsög. Csak, mert nő vagyok, még nem kell lenézni. Majd adok én a pofájának, de előbb aludnom kell.

2003 - 5. fejezet

Már beesteledett, mire mindent megbeszéltünk a srácokkal. Nagyon fáradt voltam, így az utolsó 1-2 órában szóba kerülő dolgokat fel se fogtam. Úgy ültem a helyemen, mint valami bábu. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet. Bob végig mellettem ült, és néha-néha oldalba bökött, hogy nehogy megpróbáljak elaludni. És én még sétálni akartam este. Kikapcsolódni. Ebből olyan alvás lesz a szállodában, ahogy csak kell. És holnap is időben felkelni… Kész káosz. Legalábbis a fejemben. Pedig azt se mondhatom, hogy most veszek részt először ilyenen. Ez az életem több, mint 10 éve, de úgy látszik, még nem sikerült megszoknom. Vagy inkább a váltás fárasztott ki. Ha túl leszek az első versenyemen, biztos minden könnyebb és jobb lesz. A nyakamat rá. De most jobb menni, mert ahogy látom, oszlik a csapat. És eléggé feltűnő lenne, ha én továbbra is egy helyben ülnék, csukott szemmel. Kiakadnának. Ha apa most látott, megkapom tőle a szálloda felé menet, az tuti. Alapjában véve nem rossz ember ő, de megköveteli a fegyelmet. De melyik apa nem, főleg azok közül, akik csapatfőnökök is akár itt, akár más sportban. Mindenkire felügyel, de különösen több figyelmet szentel a gyerekére. Jelen esetben rám. Többet megkövetel, mint mástól. De tudom, hogy ez csak addig lesz így, amíg be nem illeszkedek, és nem hagyom el azt a hülyeségem, hogy „Nekem semmi nem fog sikerülni.” Igaza van. Valószínűleg én se tennék máshogy a gyerekemmel. Tudja, min megyek keresztül, mert ő is volt ilyen helyzetben. Versenyzett, és győzött. Hát én is versenyeztem. Győztem is, de itt nehezebb dolgom lesz. Mindegy is. Meg kell próbálnom. Amíg nem próbálkozok, nem tudom, hogy sikerülhet-e. És az a mondóka, amit Fisicho tartott… elég hatásosnak bizonyult. Vérszemet kaptam. Pláne most, hogy alig látok a fáradtságtól.

De viccet félretéve! Tényleg úgy érzem, hogy semmi nem állhat az utamba holnap. Megmutatom, hogy ki is vagyok valójában. Nem kell lenézni csak azért, mert nő vagyok. Na meg azért se, mert újonc. Lassan a nők egyenjogúságáért is kiállhatnék, csak már nem abban a korban élünk. Tuti meggyőzném az ellentábort. Hatásos belépőt tudok szervezni.
A kamionomból összeszedtem a cuccaimat, és még az volt a szerencsém, hogy apa vitt vissza a szállodába. Ha senki nem vállalkozott volna be a fuvarozásra, engem nem érdekel, ha kényelmetlen helyen is, de a kamionomban aludtam volna. Apa leparkolt a szálloda mélygarázsában. Kievickéltem a kocsiból, de mielőtt elindultam volna a lift felé, ami felvisz minket az épületbe, nekitámaszkodtam az autó oldalának.
- Valami baj van? - lépett elém apa
- Csak fáradt vagyok. – néztem rá alig nyitva lévő szemekkel
- És te még sétálni akartál menni. – szisszent fel
- Az még az előtt volt, hogy rábeszéltetek a pozitívizmusra.
- És? Nem jobb most?
- De. Érzem, hogy az adrenalin elnyomja az agyam. Csak a gubanc az, hogy nálam álmosságot okoz, és nem éberséget. – pislogtam, hátha jobb lesz valamivel. Legalább addig bírjam ki, míg felérek a szobába.
- Gyere! Ágyba duglak. – ölelte át a vállam, és elkísért a lifthez
- Már nagyon fáradt vagyok. – temettem az arcomat a tenyereimbe
- Hát azt látom. – léptünk be a felvonóba
- Már a hallásom se jó.
- Mit értettél félre? – szörnyülködött el
- A dugással kapcsolatban… Nekem más jut eszembe. – néztem rá a lehető legkomolyabban, ami tőlem kitelt. Tuti nem vágtam gyönyörű képet, mert apa úgy nézett rám, mint akit nem ismer. Ha fáradt vagyok, olyankor azt se tudnám megmondani, hogy a Föld kerek. Tuti kockának tippelném. A beszélőkém is be szokott lódulni, és olyankor Isten a tudója, hogy milyen marhaságok hagyják el a szám. Mint pl. most is. Szerencsére ennek még tudatában vagyok, ezért nem is folytatom. Apa előtt is lesül a bőr a képemről, de ha más is lenne velünk a liftbe, tuti átfolytam volna a padlózaton, és csöpögnék a liftaknába, szép nagy cseppekben, szép nagy tócsába.
- Nagy szükséged van arra az alvásra. – léptünk ki a 3.-on, ahol a szobánk volt. Egy folyosón kaptunk helyet apával, és a véletlen műve, avagy nem, de pont egymás mellé is kerültünk. A szobámhoz kísért, amikor megláttam előttünk egy srácot, aki épp befejezte a telefonálást. Elképzelésem se volt ki az, de a feje annyira virított, hogy a Nap is irigykedhetett volna miatta. Nem tököltem, egyből az ajtó elé léptem, viszont a zárba nem találtam bele. Még szerencse, hogy apa ott volt mellettem. De totál beégettem magam a srác előtt, aki időközben megfordult. Olyan kómás voltam, hogy még a kulcsot se tudtam odaadni apának. Úgy leejtettem a földre, hogy csak úgy zörgött. Szerencsére, a srác udvarias volt, és a segítségünkre sietett. Felvette a kulcsot, de nem tudta, hogy kinek adja. Apa elvette tőle, és megköszönte neki.
- Köszi Kimi!
- Ugyan, ez csak természetes. – mosolygott rá, majd rám pillantott. Ismét értelmes fejet vághattam, mert vigyorgott rám, mintha fogkrém reklámban lettünk volna. Hát igen. Ha fáradt vagyok, bármi előfordulhat nálam. De a beégés a legvalószínűbb.
- Szia! – nyögtem ki nagy nehezen
- Szia! Te vagy Kate, igaz? – mosolygott még mindig rám. Meglehetősen zavart ez a bájvigyor. Van valami érdekes, ami miatt röhögni kell rajtam? Ja, van. A szerencsétlenségem. De megnézném, hogy ő mit csinálna, mikor a fejében teljes sötétség, és csak egy kicsi résen szűrődik be a fény. Tuti nem világosodna meg még ennyitől. Hát nekem se megy.
- Talált süllyedt. – csettintettem egyet – De ha nem bánod, én bevágom az unalmast. Az az érzésem, ahogy elfekszek az ágyon, onnantól nekem se kép, se hang. – nyitottam be a szobába
- Rendben. – bólintott rá – De ha már itt vagyunk, had gratuláljak. Elég jól helytálltál az első időmérődön.
- Most jön az a része, hogy lány létemre. – támaszkodtam az ajtónak
- Nekem ez eszembe se jutott.
- Halleluja! – tettem össze a két kezem, és a mennyezetre emeltem a tekintetem – De ha nem gond, én lefekszek. – néztem apára
- Persze! – nyomott két puszit az arcomra – Jó éjszakát! Holnap reggel akkor itt a szoba előtt találkozunk 9-kor.
- Rendicsek! – és ezzel becsuktam az ajtót. Végre! A félelem elszállt, a kóma rám ült. Ha eljutok az ágyamig, plusz pont jár nekem. Ha nem, elterülök a földön, és fel nem kelek addig, ameddig a derekamat fel nem töri a kemény padló. Az ágy felé menet ledobáltam magamról a holmit. Ide egy farmert, oda egy pólót. A cipőimet úgy rúgtam le a lábaimról, hogy mindegyik a szoba ellenkező sarkában kötött ki. Ez van! Gyorsan szabadulni akartam. Így mire az ágyhoz értem, csak egy bugyi és egy melltartó volt rajtam. Elvégre nem pasi vagyok, hogy boxerban dőljek hanyatt. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, és vártam a csodát. Vártam a bárányokat, hátha átugranak a fejem felett, elvégre álmosan is számolhatom őket. Talán hamarabb elalszok. Szokásom fáradtan is szenvedni, és így későn alszok el. Olyankor viszont másnap nem vagyok semmire jó. Holnap viszont versenyem lesz, ahol jól kell szerepelnem. Muszáj! És különben is, Fisicho kijózanított. Úgyhogy, hajrá! Lehunytam a szemem, és vártam.

2003-4.fejezet

Kinyitottam, és az emlegetett szamár ott állt az ajtó előtt. Oké, tiszteletlenség így beszélni egy nálam 10 évvel idősebb emberről, de mégis megjelent.
- Oh, hello! – lepődtem meg
- Sziasztok! – intett Giancarlo – Gondoltam, megnézem, mi van veled. Nem láttalak a boxban a szerelőiddel, így idejöttem.
- És biztos voltál benne, hogy itt vagyok.
- Eddie is eltűnt. – nézett apára
- Hatni kell rá valahogy. – ült vissza a kanapéra
- Hallom, beszélni akartál velem. – lépett beljebb, és becsukta az ajtót maga mögött
- Igen. – léptem a kis asztalhoz, ami a kanapé mellett állt, és ráültem a tetejére – Te nem félsz?
- Miért? Te igen?
- Nagyon.
- De miért?
- Nem tudom. – néztem rá kiábrándultan. Tényleg nem tudtam, mitől vagy miért félek. Egyszerűen csak… mert.

- Figyelj Kate! – jött közelebb – 2 hónapja ismerjük egymást kb. Tudom rólad, hogy jó versenyző vagy. Szívós. Kitartó. Minden versenyt megnyertél a kisebb kategóriákban. Mindig kiemelkedően teljesítettél. A lehető legjobb érzéked van ahhoz, hogy segítsd a mérnökök és a szerelők munkáját. – magyarázta – Ilyen tehetséggel nincs okod félni.
- De… - nyögtem fel – Én a kis újonc, fiatal lányka…
- Gondold azt, hogy azok ellen versenyzel, akik ellen eddig tetted. A lényeg, hogy mindenki az ellenséged, akár idős, akár nem. Ne számítson az, hogy vannak itt nálad 10 évvel idősebbek. – mutatott magára – Mindenkivel egyenrangú vagy. Mindenki megverhető. Kivéve engem. – vigyorodott el
- Azt akarod, hogy ott dekkoljak mögötted? – vontam fel a szemöldököm
- Tiszteld a kort.
- Előbb mintha pont az ellenkezőjét mondtad volna. – emlékeztettem
- De én az alól kivétel vagyok. – kacsintott
- Azt te csak szeretnéd. – szálltam le az asztal tetejéről – Előttem végeztél az időmérőn, de a kocsim formás kis hátsóját fogod látni a futam végén. – hunyorítottam rá. Egy kis fenyegetés mindig bejön. Talán helyre tesz engem is.
- Bravo! – állt fel tapsolva apa
- Te minek örülsz?
- Hogy Giancarloban egy pszichiáter veszett el. – veregette meg a csapattársam vállát – Este már nem is lesz szükség a lélekerősítőre. De pihenned viszont kell.
- Ezt most megterveztétek? – vegyült némi felháborodás a hangomba
- Nem. Én csak a véleményem mondtam el. – tette fel a kezeit Fisicho, ártatlanságot színlelve
- Hatásos volt, azt meg kell hagyni. – néztem apára. Csak mosolygott, mint aki jól végezte dolgát.
- Ideje visszamenni a fiúkhoz. - indult el az ajtó felé
- Csak nem öltözködtél? – mutatott az overallra Giancarlo
- De. Látni akarod? – oldottam ki a csomóból az overall ujjait. Már láttam a rémült arckifejezését, ezért hangosan felnevettem. Nem sokkal később már ő is és apa is röhögtek a helyzeten. Feloldódtam, és ezt Fisichonak köszönhetem. Tényleg semmi félelmet nem érzek. Tudom, hogy holnap meg tudom csinálni a futamot. Képes leszek rá!

2003 - 3. fejezet

Egyedüli árválkodásomnak a pályán meglett az eredménye. 17.-ként zártam az időmérőt. Nesze neked fene nagy szád. És még Bob azt mondta, hogy alázzak. Magamat simán, mást nem nagyon. De vígasztal, hogy Briatore kis kedvence se végzett a legjobb helyen. Ő csak a 10. helyről várhatja a holnapi rajtot. Így nem esz a méreg.

Túlesetem a szokásos ellenőrzéseken. Lemérték a kocsim súlyát, átbogarászták, de nem találtak semmi rendelleneset. Jó kislány vagyok. Betartom a szabályokat. Szerencsére apáék is. Mivel nem volt semmi komolyabb hozzáfűzni valójuk, ezért hátramentem a Paddockba, a lakókamionomhoz, hogy megszabaduljak az overalltól. Rohadt melegem volt benne, és a saját ruháim mégiscsak kényelmesebbek.
Már nyúltam volna az ajtóhoz, mikor egy kéz megérintette a vállam. Bevallom nőiesen, kicsit megijedtem, de nem nőiesen lendítettem is a karom, hogy megcsapja az illetőt. Ahogy fordultam, úgy rajzolta az ívet a karom is. Csak ekkor vettem észre, hogy az, aki mögöttem áll, az ötszörös világbajnok, Michael Schumacher. Hát itt állt meg bennem az ütő. Michael idejön hozzám. Ami azt illeti, kislányként találkoztam vele utoljára. Azóta nem igazán jártam Forma1-es futamokon, még akkor sem, amikor ott volt versenyem, ahol a nagyoknak. A mezőnyből közvetlen kapcsolatom csak a csapattársammal, Giancarlo Fisichellával van. A többieket csak névről ismerem, vagy még úgy se. Na meg persze Fernando. De hogy Michael idejön hozzám… Azt tudom, hogy apám csapatában versenyzett, de… Na várjunk! Ha apa rendezte így, lesz pár szavam hozzá.
- Woah! Kislány! Nyugi! – hajolt el az ütés elől
- Bocsi. – húztam félre a szám
- Harcias vagy, meg kell hagyni.
- Neked pedig jók a reflexeid. – fordultam felé, és leléptem a lépcsőről. Na! Így sokkal jobb. Igaz, ebben a helyzetben fel kell rá néznem, de mégis kényelmesebb, mintha azért törne ki a nyakam, mert én nézek le rá. Eddig még nem néztem le senkit semmilyen formában, és ez most se fog megváltozni.
- Kate, ugye?
- Teljes életnagyságban a 170 centimmel. – mutattam végig magamon
- Szépen mentél a pályán. Gratulálok. – nyújtotta a kezét. Csak néztem bambán, hogy elfogadjam-e a gesztust, de végül úgy döntöttem, hogy üsse kavics. Vesztenivalóm nincs. Egy kézfogásba még senki nem halt bele, így valószínűleg, én se fogok. Annyira nem vagyok kivételes, hogy ez megtörténjen velem.
- Ugye nem apa küldött? – hunyorítottam rá, miközben elengedtem a kezét
- Ki? – nézett rám értetlenül
- Arra kíváncsi, hogy én küldtelek-e a nyakára. – lépett mellém apa – De ki kell ábrándítanom, mert nekem az egész jelenethez semmi közöm. – nézett Michaelre
- Aha. Szóval te vagy az apja. – emésztette a hallottakat
- Csak nevelő. – tettem hozzá – Bár mióta is nevelsz? – néztem apámra
- Úgy kb.… - gondolkodott el – 2 éves korod óta.
- Nem csoda, ha rákattantam az autókra. – néztem vissza mosolyogva Michaelre
- Bár… Emlékszek rád. – láttam, hogy kotorászik az emlékeiben, és egyszer csak felcsillan a szeme – Persze! 10 éve itt voltál a csapatban. Még kislány voltál, most viszont… - mustrált végig a szemeivel
- Nana! – fedte meg apa
- Nős vagyok, emlékszel? – nevetett Michael
- A mai világban nem előírás. – szóltam közbe. Ekkor mindketten szúrós tekintettel néztek rám. Most mi van? Attól még, hogy valaki házas, nem jelenti azt, hogy hűséges is. Persze, ez alól vannak kivételek, és ilyen Michael is. Legalábbis én így gondolom. És amiket hallottam róla, az alapján nem is lehetne negatívat mondani rá. A családi életével kapcsolatban. És ez alapján a pár perc alapján, mióta itt van, eléggé megkedveltem, amit nem mondhatok el mindenkiről. Első pillanatban senkit nem csipázok, de őt valahogy mégis. Bátyámnak simán elmenne.
- Na jó, én most megyek. – fogott kezet apával – Remélem, holnap megmutatod, mit tudsz még élesebb helyzetben. – mutatott rám
- Biztos lehetsz benne, hogy észreveszel a visszapillantóban.
- Nagyon helyes. – intett, majd elment
- Persze. Főleg akkor, amikor lekörözöl. – fújtam ki a levegőt
- Ne legyél már ilyen pesszimista. – kaptam egy enyhe taslit apától
- A 17. helyről mégse tehetek csodát. – vakartam meg a fejem, ahova az enyhe simogatás érkezett

- Már miért nem? Amikor Michael idekerült, ő a remek 7. helyet szerezte meg, de sajnos hamar kiesett. Pedig ő is annyi tapasztalattal rendelkezett, mint te.
- Vagyis semmivel. – szűrtem le
- Sikerülni fog, hidd el. – próbálta már most belém ültetni, hogy a kisujjamban van a szakma, és mindenre képes vagyok. Hát nagyot tévedett.
- Igazad lehet. Holnap én leszek az első. – csettintettem egyet - Hátulról. – fűztem hozzá
- Istenem! – nézett fel az égre – Mondd, hogy ez nem az én lányom.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez én vagyok. – tettem megnyugtatás képen a kezem apa vállára – Úgyhogy nagyon kell imádkoznod, hogy megváltozzon ez a kötelék. – néztem rá együtt érzően
- Egy agymosásra lesz szükséged, amit ma este véghez is viszünk a hotelban.
- Ma este nem lesz jó.
- És miért? Holnap futam. Neked pihenned kell.
- Esti program a séta. Látnom kell a környéket. – léptem vissza a lakókamion ajtajához. Beléptem a helyiségbe, apa pedig utánam jött. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt még nincs vége. Akárhányszor követett engem, mindig veszekedés következett. És mi volt az alapja? A kishitűségem. Csak míg a kisebb kategóriákban olyan magabiztos voltam, mint ahogy biztos vagyok abban, hogy nő szült, addig itt biztos vagyok abban, hogy semmiben nem vagyok biztos. És ez az, amit nem szeretett bennem. Hogy nem hittem magamban, pedig a tehetségem megvan mindenhez. A teszteken is tökéletesen mentem. De azok tesztek, ez meg olyan éles helyzet lesz, mint a megfent kés. Voltam éles helyzetekben, de az nem volt semmi. Ismertem a srácokat. Tudtam, hogy, hogy viszonyulnak hozzám. Szóval, sima ügy volt. De itt! Hát itt azt se tudom, hogy mi van! Most már mondhatom, hogy 3 embert ismerek a mezőnyből személyesen is, de ha ők előre is engednek, ami nem valószínű, még akkor se kerülök be az első tízbe. A francba! Tényleg szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre apával.
- Nos? – ült le a fal mellett lévő kanapémra, ami egyben a nyughelyem is volt. Vagyis lesz futamok előtt.
- Mi nos? – támaszkodtam a kis szekrénynek, ami a kanapéval szemben állt. Nem nagy cucc, csak ahova el tudom pakolni a holmijaimat.
- Látom rajtad, hogy elgondolkodtál.
- Ennyire látszik? – húztam félre a szám
- Kiül az arcodra, ha meditálsz.
- Lehet, hogy mégis szükségem lesz arra a lélekerősítő beszélgetésre.
- Ha akarod, most is elkezdhetjük.
- Te menj vissza a srácokhoz. Úgyis, nekem is vissza kell még baktatnom, de le kell vedlenem ezt a szerelést, mert megfőlök benne. – húztam le a cipzárt, és az overall felső részét lehámoztam magamról
- Úgyis beszélned kell Giancarloval is. – állt fel. Ekkor kopogtak az ajtón. Az overall ujjait a derekamra kötöttem, miközben az ajtóhoz sétáltam.

2003 - 2. fejezet

De mégis megesett, hogy az Ausztrál nagydíj időmérője előtt összefutottam Fernandoval, és az ő drága főnökével, Flavioval. Félreértés ne essék, semmi bajom az öreggel, de ahogy meg akart szerezni magának, mint pilótát… Nevetséges. De hát ilyen ez a sport. Néha röhejes emberekkel van tele.
- Szevasz Flavio! – fogott kezet apám a Renault csapatfőnökével. Én is jelen voltam, mert hát mit tudtam volna tenni. Apám adja a tanácsokat, és amíg nem magyaráz, addig nem ülök autóba. Legalábbis most még nem, amíg új az egész helyzet. Még szükségem van pár atyai jótanácsra.
- Eddie! Látom, nem hagytad el a lányod. – pillantott rám
- Ő is részt vesz az időmérőn, akárcsak a te újoncod. – ölelte át a vállam, és közben Fernandora nézett, aki Flavio mellett állt
- Gondolod, hogy bekerülhetsz az elsők közé? – érdeklődött tőlem. Éreztem, hogy némi gúnyosság bújik meg a hangjában. Hogy lenéz? Kétség sem fér hozzá.

- Nem gondolok semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy felvegyem a versenyt az újoncával. – néztem szúrósan Fernandora. Még hogy én megfélemlíteni? Dehogy. Csak tudtára akarom hozni, hogy újonc létemre nem vagyok beszari. Igaz, ő nem újonc, mert már 1 évet lehúzott a Minardi istállónál, de ha alapjában vesszük, jó csapatban most kezdi meg az igazi versenyzést. Hogy ezt honnan tudom? Maradjon titok.
- Miért magázol? – kérdezett rá Briatore
- Mert nem áll számra a tegezés. – böktem vissza. Kicsit kiakasztott a „Lenézlek, mert lány vagy” stílusával. Ha nem tudott megszerezni, akkor inkább ellenem fordul. Hülye politikát folytat, az már fix.
- Nyugi! – csitítgatott apa
- Rendben. – fújtam ki a levegőt – Hogy ne szűrd le azt, hogy bunkó vagyok, bemutatkozok. – mosolyogtam Fernandora – A nevem Kate Harper. És mielőtt megkérdeznéd, Eddie csak a nevelőapám, de én teljes jogú apának nyilvánítottam ki. – mosolyogtam a mellettem állóra
- Nem is állt szándékomban kérdést feltenni. – mosolygott rám Fernando – Nyilván tudod, hogy én ki vagyok.
- Persze. A kis spanyol klasszis, Fernando Alonso.
- Klasszis? – csodálkozott el
- Majd kiderül, hogy tényleg az vagy-e, amikor hátulról megérkezek. – mondtam. Én fenyegetni? Ugyan már. Pusztán egészséges önbizalommal rendelkezek. Nem olyan nagy bűn az. Legalábbis, remélem, még nem iktatták törvénybe, hogy börtön jár annak, aki elhiszi magáról, hogy bármire képes.
- Lány létedre eléggé felvágták a nyelved. – szólt közbe Flavio
- Már megint ezzel jössz? – tegeztem le, hisz korábban megengedte – Láthattad, hogy a teszteken milyen jól mentem. Megmutatom nektek, hogy éles helyzetben is vagyok olyan jó, mint bárki más. – néztem szúrósan rá, majd Fernandora pillantottam – És ha nem lennék jó, szerinted itt dekkolnék arra várva, hogy mikor mehessek a pályára lealázni pár príma sofőrt? – vontam fel a szemöldököm. Nem szoktam nagyképű lenni, de most muszáj. Növelem az amúgy is meglévő önbizalmam. Kell nekem? Naná!
- Ebben igaza van. – védett meg Fernando – Én se kerültem volna ide, ha nem bizonyítok. Sőt, senki más.
- Csak meglep, hogy én nő létemre ilyen magasra jutottam, igaz?
- Voltak már női versenyzők a Forma1-ben. – közölte, amit már én is tudtam – Szóval, nem meglepő, hogy te is itt vagy.
- Csak szegénynek nem sikerült az, ami nekem fog. – mosolyogtam önelégülten
- Most, hogy megbeszéltétek a dolgot, és én szóhoz se jutottam, ideje beülnöd a kocsiba, és a pályára menni. – veregette meg a vállam apa
- Meg kell ismernem az ellenfeleimet, nem? – mosolyogtam rá – Majd a pályán találkozunk. – néztem Fernandora
- Úgy legyen. – bólintott, majd Flavio papával a saját boxuk felé mentek
- Vagy inkább kiismerni? – kérdezte meg apa, miután tisztes távolságba kerültek tőlünk
- Kiismerni? – kérdeztem vissza
- Vagy inkább… Behatóbban tanulmányozni? – hintett el egy kaján vigyort
- Buli volt az este, amiről én lemaradtam? – néztem rá értetlenül
- Tetszik. Igaz? – indultunk el a csapathoz
- Egy mezei csávó. Semmi több. – vágtam rá
- Te meg egy mezei csirke vagy, aki meglehetősen formás. – rakta zsebre a kezeit – És ahogy néztél rá…
- Hanyagoljuk a témát. – léptem a kocsimhoz. A mérnököm, Bob pont akkor lépett a kocsihoz, mikor vettem fel a bukósisakot.
- Na? Felkészültél életed legnagyobb sikersorozat megkezdésére?
- Ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban és a gyomrom fejjel lefelé áll, akkor mit mondasz? – csatoltam be a bukósisak pántját
- Azt, hogy még nem. – mosolyodott el – Sok sikert. – veregette meg a hátam - És egy szót mondok csak. Alázz! – húzta még szélesebbre a mosolyt az arcán
- Könnyű azt mondani. – dörmögtem az orrom alatt, miközben beszálltam a kocsiba. Egész eddig nagy volt a szám, hogy én ugyan nem félek semmitől. A nagy francokat! Be vagyok tojva, hogy mi lesz. Mégiscsak a királykategória, én meg úgy vagyok kezdő, mint egyszer. Ráadásul nő is. Na tessék! Flavio papa bekaphatja. Belém ültette, hogy nő vagyok, így semmi esélyem. De csak azért is megmutatom neki, hogy van keresnivalóm itt. A félelmemet meg majd leküzdöm valamivel. Futam előtt majd egy jót alszok. Most is jót aludtam. Bár akkor még nem fogtam fel a jelen helyzet súlyát. Most viszont olyan, mintha egy 5 tonnás teher ülne a vállamon. Bizonyítanom kell mindenkinek, hogy helyem van a csapatban, a mezőnyben. Bizonyítanom az Öreg Úrnak, Bernie Ecclestonnak, hogy nem hiába vett be apa a csapatba. Na meg persze a FIA-nak is, hogy igen is, mi nők is vagyunk olyan jók, mint a férfiak. Vagy esetleg jobbak.
- Nem lesz semmi baj!– hallottam meg apa hangját a rádióban – Természetes, hogy most még félsz. Mindenki így volt ezzel. Menni fog. Ne aggódj.– nyugtatgatott – Ha valami baj van, csak nyomd meg a rádió gombját, és megnyugtatunk. Ha kell én, de ha akarod, akkor Bob.
- Egész eddigi pályafutásom alatt egyetlen dolog nyugtatott csak meg.
- Mi?
- Ha morogtam. Utánoztam a motor hangját. – helyezkedtem el az ülésben, hogy kényelmes legyen, miközben a szerelők bekapcsolták a biztonsági övet, és még végeztek pár simítást az autón.
- Hm. Ezt még sose mesélted nekem.– jegyezte meg apa
- Mert nem volt rá okom. Most viszont úgy be vagyok tojva, hogy…
- Nem lesz semmi baj.
- Giancarlo nem fél?
- Nem látom vacogni. – fordult most már felém apa a monitoroktól, és mosolygott. Kiröhög. Hát ezt nem hiszem el.
- Vicces vagy. – gúnyolódtam
- Majd ha kiszáll a kocsiból az időmérő végén, megbeszélitek a dolgokat. Rendben van így?
- Nem lehetne menet közben beszélni vele?
- Tudod, hogy a pilóták nem tudnak egymással kommunikálni verseny közben.
- Pedig jó lenne. Szívná fél banda. – nevettem halkan
- Együtt előznétek, és együtt tartanátok fel a többieket?
- Praktikus lenne. – kuncogtam
- Nem semmi lány vagy, hallod-e.
- De te pont ezért szeretsz.
- És pont ezért fog megszereti az egész mezőny. – mutatta felém a hüvelykujját – Na de irány a pálya. Mutasd meg, milyen fából faragtak.
- Ami azt illeti, eléggé hajlékonyból. – mutattam a fiúknak, hogy beindíthatják a motort, közben kikapcsoltam a rádiót. Flavio előtt mutattam, hogy nem félek semmitől, és nem fog eltántorítani attól, hogy én a pályára lépjek. Kár volt. Itt ülök a kocsiban, és be vagyok tojva. A kisebb kategóriákban nem paráztam semmitől, de itt azt se tudom, mit csináljak. Megtanítottak mindenre a tesztek során. Mit mikor kell megnyomni, meg ilyesmik. Még Giancarlo is segített, hogy könnyebb legyen beilleszkedni, de én akkor is félek. Muszáj lesz alkalmaznom a mormogós taktikámat, hogy lenyugodjak. És mivel már elhagytam a boxutcát, így nincs visszaút. Irány az egyenes. Irány a pálya, és irány a vesztem.

2003 - 1. fejezet

A Forma1-et imádó lányok legnagyobb álma, hogy a pilóták mellett lehessenek hostessek. Némelyiküknek ez megadatik, de van, aki nem ilyen szerencsés, és csak, mint néző jelenhet meg a pályán. Nos, én még náluk is szerencsésebb voltam. Nekem több adatott meg, mint amit ők szerettek volna. 20 évesen én is a száguldó cirkusz tagja voltam 4 keréken. Igen, 4 keréken, ugyanis esélyt kaptam arra, hogy versenyezhessek a világ legelitebb autós kategóriájában. Mindössze 20 éves voltam. Felajánlották, elfogadtam. Részben köszönhető is ez annak, hogy egy olyan ember nevelt fel, aki részese volt a sportnak, az egyik csapat vezetője, név szerint Eddie Jordan. Végig egyengette az utam a királykategóriáig. Sokan azt mondják, hogy ez férfi sport, de én bebizonyítottam, hogy nem csak nekik van helyük a királykategóriában. Az utolsó női versenyzővel, Giovanna Amatival nekem is volt szerencsém találkozni. Hihetetlen, de mintha ma történt volna, pedig azóta eltelt 10 év. Addigra már több kisebb kategóriában is jeleskedtem, és kitűnőre vizsgáztam. Giovanna akkori barátja, Flavio fel is figyelt rám, de apám nem engedett ki a kezei közül. Megértem. Fiatal voltam, és ilyen téren még tapasztalatlan. Csak egyet tudtam. Autót vezetni, és legyőzni, akit le kellett. Versenyek előtt a fiúk mindig röhögtek rajtam, és összesúgtak a hátam mögött. Futam után viszont a lábam nyomát nyalták, és be akartak vágódni nálam. Mindig is utáltam a talpnyalókat, de az olyanokat, akik megalázkodnak, egyenesen rühelltem. Ezért is próbáltam leplezni, hogy nő ül a Forma1-s autóba, mikor lehetőséget kaptam apámtól egy teszten. Csak, hogy megmutassa az újonc, hogy mit tud. Még nevet sem említett se a csapattagoknak, se a többi csapat embereinek. Névtelen ember voltam, még mielőtt nem mentem egy gyors tesztkört. Csak akkor esett le az álluk, hogy nő vagyok, mikor a bukósisakot levettem a fejemről, ahogy kiszálltam a kocsiból. Meghűlt a levegő körülöttem, apa viszont önelégülten mosolygott mellettem. Ezzel bebizonyítottam, hogy nekem nem kell ahhoz jó kocsi, hogy gyors legyek. Giovannának ez volt a veszte. Nem kapott jó autót, így nem tudott gyors lenni. Ez után az akcióm után Flaviot még jobban ette a méreg, hogy nem kaparintott meg magának sokkal előbb. De helyettem talált egy sokkal jobb pilótát. Az egyetlent, akire azt mondtam a 2003-as mezőnyben, hogy bevállalnám. Igen, ilyet mondtam, ugyanis Fernando Alonso nem kispályás pasi volt. Még kis kölyök kinézetű, de annál jobb pilóta. Csak futólag találkoztam vele. Sose álltunk le beszélgetni, mert nekem fontosabb volt az, hogy képben legyek egy-egy futam előtt. És mégis csak furcsa volt, hogy a mezőnyből én vagyok egyedül nőnemű. Mert a pilóták közti barátság normális, de ha már szoros kapcsolatról van szó, az szerencsétlenséget okozhat. Én meg se magamnak, se másnak nem akartam bajt.