2003 - 13. fejezet

Mivel a fürdést néhány perc alatt letudtam a saját égetésemmel, így gyorsan magamra kaptam egy szürke szabadidő nadrágot, és egy fekete, halálfejes pólót, ami kicsit feszült rajtam. Nincs mit szégyellnem, és takarja, amit kell. Lábamra húztam a fehér sportcipőm, és elhagytam a szobát. Csak apa meg ne lásson, mert akkor rájön, hogy füllentettem neki az alvással kapcsolatban. Oké, az is meg fog történni, de még nem most. Még csak 9 óra, szóval nem vagyok fáradt. Majd a sok koncentrálás holnap meg holnapután azzá tesz, de ma fitt vagyok. És ezt köszönhetem a forró víznek is. Gratulálok Kate! Ügyes vagy!
A lifttel lementem egy emeletet, mikor kinyílt, ugyan olyan folyosó fogadott, mintha az 5.-en lennék. Egy szálloda, szóval nem tudom, miért lepődök meg a hasonlóságon. Kiléptem a felvonóból, és elindultam a folyosón. Nem tudtam, hogy melyik szobát keresem, de emlékeztem egy számra. Bepróbálkozok. Ha nem az illető nyit ajtót, akkor buktam. A folyosó legvégén lévő ajtóhoz léptem, bekopogtam, és vártam. Jobbat úgy se tehetek, maximum beégetem magam. De az már eddig is ment, szóval nagy veszteség nem ér. Elég sok idő eltelt, de az ajtó nem nyílt. Lehet, hogy üres a szoba. Inkább visszamegyek az enyémbe. De ahogy léptem volna el, kattant a zár, és nyílt az ajtó.
- Szia! Csak azért jöttem hogy… - néztem tágra nyílt szemekkel – Wow! – csúszott ki a számon
- Szia! – túrt bele vizes hajába. Alonso ott állt előttem egy szál törölközőben a dereka köré tekerve. Felső testén vízcseppek nyugodtak. Azt hittem, hogy a látványtól összeesek. Ez már nekem sok. És a törölköző olyan nagyon a csípőjén van összekötve, hogy… a köldöke alatti kis pihés szőrszálak kilátszódnak. Az hétszentség, hogy az összes vér a fejembe transzportálódott. Ilyen látvány nem minden nap fogadja az embert. És még a vizes haja is… És a mellkasán a vízcseppek… Halálomon vagyok. – Baj van? – kérdezett rá
- Miért? – nyeltem nagyot
- Elsápadtál. – vonta össze a szemöldökét
- Igen? – mondtam heherészve. Kínomban röhögtem, mert én azt hittem, hogy totál vörös vagyok, erre kiderül, hogy fal fehér.
- Nem akarsz bejönni? – nyitotta ki jobban az ajtót
- Hogy én? – álltam még mindig bambán
- Te állsz itt az ajtóm előtt eléggé sportosan felöltözve, én meg az ajtóba egy szál törölközőben. Még az a szerencsém, hogy a folyosó végén van a szobám, mert most belépőt szedhetnék, annyian meg akarnának nézni így. – mutatott végig magán.
- És ennek van valami akadálya? – néztem rá. Próbáltam nem a köldöke alatti pihés szőrszálakra figyelni
- Igen. Az, hogy ha nem jössz be, becsukom az ajtót. – vonta fel a szemöldökét
- Jól van na, csak… - néztem végig rajta ismét. Sajnálom, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egy rohadt jó pasi áll előttem félig meztelenül. Vajon mi lehet a törölköző alatt? Hmm… Jesszus Kate, te hülye vagy!
- Nem láttál még ilyet soha? – nézett le a fehér törölközőre, amit a szálloda emblémája díszített
- De, csak… - nyeltem nagyot. A pofám már rohadtul égett. Ezt soha az életben nem fogom kimagyarázni.
- Gyere be, mert lassan lángra lobbansz. – kapta el a karom, és behúzott. Csak néztem rá rémültem, mint egy kiskutya. Fene se gondolta volna, ha átjövök hozzá beszélgetni, így fog fogadni. Egyedül egy törölköző van rajta, ami csak azt takarja, amit nem akar mutatni. Pedig jahjjj… - Mondtál valamit? – fordult vissza a fürdő ajtajából
- Én? Dehogy! – rezzentem meg. Már megint hangosan gondolkodtam. Affene!
- Felöltözök. Mindjárt itt vagyok. – tűnt el az ajtó mögött
- Rendben. – szóltam utána. Leültem az ágy szélére, és körbepásztáztam a szobában. Meglátszik, hogy pasi. A ruhái a fotelban hevernek, papírok szanaszét az asztalon. Azért ennyire nem kell tanulmányoznia a pályát, vagy tudom is én, hogy mit csinált. Az ágyra pillantottam, és ott hevert a telefonja. Tudom, hogy ilyet nem szabad, és nem igazán lehetek rossz kislány, miközben az ő szobájában vagyok, az ő ágyán ülök, de hajt a kíváncsiság. Régen volt, de hátha benne van az a szám, akit felhívott még a házam előtt, miután elváltak útjaink. A készülékért nyúltam, majd felemeltem, és hátat fordítottam a fürdőnek, hogy nehogy meglássa, min ügyködök. Felnyitottam a mobilt, és a híváslistába mentem. Volt ott minden. Nevek, csak telefonszámok, idióta becenevek. Vicces fiú ez a Fernando, most már tényleg azt mondom. Ha valakinek mikrofon becenevet ad… Hát ez is sík.
- Mit csinálsz? - lépett mögém, és kikapta a kezemből a telefont
- Na... hát… de… - fordultam utána felháborodva
- Ez az enyém. – mutatta fel a telefont, miközben összecsukta
- Azt én is tudom, de… - néztem rá szemrehányóan – Csak kíváncsi voltam.
- Ne legyél, mert egyszer az visz a sírba. – pakolta össze a papírokat az asztalon egy kupacba
- Csak érdekelne, hogy mégis kivel beszéltél telefonon 1 hete, mikor elváltak útjaink. – csúsztam fel az ágyon, és elfeküdtem rajta. A hátam nekitámasztottam az ágytámlának.
- Csak helyezd magad kényelembe. – gúnyolódott
- Már megtörtént, köszi. – fontam össze az ujjaim a hasamon
- Akkor most mondd meg – ült mellém -, miért is jöttél.
- Mondd meg, kivel beszéltél.
- Az segít valamit is?
- Tudni szeretném, hogy mi volt a téma.
- Flavioval beszéltem, mert éppen hívott. – mondta el kertelés nélkül
- Az öreg még a szüleidnél se hagy nyugton? – csodálkoztam el
- A főnököm. Gondolom, Eddie téged is elég sűrűn hív.
- Az apám.
- Majdnem ugyan az. – feküdt el ő is ugyan úgy, mint én. Ha most valaki belépne az ajtón, és meglátna minket, szépet szólna. – Na szóval. Miért jöttél? – fordította felém a fejét
- Nem tudom. – tudtam le ennyivel
- Az smst miért írtad? – kíváncsiskodott
- Elmosolyodtál rajta. – emlékeztettem
- Jah, mert meglepett.
- Hát pont azért írtam, hogy meglepjelek. – vigyorogtam rá
- És a tartalma is meglepetésnek készült? – vonta fel a szemöldökét
- Írtam valami olyat? – játszottam el az ártatlan kislány szerepét
- Kate! – piszkálta meg az orrát. Csak nem kihoztam a sodrából?
- Igen, így hívnak. De elmosolyodtál. – nyújtottam el. Muszáj kislány stílust felvennem, ha már itt vagyok. Egyszer csak beválik.
- Csodálod, mikor azt írod, hogy „Jó a seggem”? – mosolyodott el ismét – Erre mit csináljak?
- Mondjuk, visszaírhattál volna. – említettem meg neki ezt az eshetőséget
- Megmondanád, hogy mégis mit akarsz? – kíváncsiskodott, de most már közvetlenül felém fordulva. Megtámaszkodott a könyökén, és úgy bámult az arcomba. Kicsit zavaró volt, de álltam, hogy még véletlenül se nézzek rá. Pedig kedvem lett volna belenézni a szemeibe, de akkor tuti elgyengülök. Ha már az izmos has is kikészített, akkor mit csinálnának velem a barna szemei? Az lenne a biztos halál.
- Mármint tőled? – csúsztam előrébb az ágyon
- Nem mész. – kapta el a karom – Igen, tőlem. – válaszolt a kérdésemre
- Semmit. – mondtam nemes egyszerűséggel – Csak jó piszkálni.
- Ha semmit nem akarsz, nem írsz ilyet, nem vörösödsz el a puszta jelenlétemtől, nem beszélsz hülyeségeket, amiket nem kellene meghallanom, és nem csorogna a nyálad, ha pucéran látnál meg. – sorolta
- Na már megbocsáss, de aki nem akar tőled semmit, annak is simán csoroghat a nyála, ha meglát téged Ádámkosztümben. – álltam fel az ágyról, és mutogattam, amit mondtam
- Nem is voltam Ádámkosztümben. – ült fel az ágyon
- De majdnem. – szögeztem le
- Oké, majdnem. – adott igaza nekem. Helyes. Sínen vagyunk. Vagy mégsem? Ne mááár… - De akkor se hiszem, hogy aki egy átlagos ember, és mondjuk azt se tudja, ki vagyok, csak úgy áll az ajtóban, és bámul, mint Rozi a moziban.
- Nem, mert az a csajszi elrohant volna visítva, haját tépve. – javítottam ki. Belevisz az erdőbe, és kezdem azt érezni, hogy az az ő pályája. Eltévedek, és csak úgy jutok ki onnan, ha mindenre fény derül. De nem hagyom magam. Az erdő szélén majd elrohangálok. Próbálkozzon csak, úgyse fog sikerülni.
- De te nem rohantál el. – húzta kaján mosolyra a száját. Sikerült neki. Az erdőben vagyok, eltévedve. Ilyen nincs!
- Beszélni akartam veled. – próbáltam tartani magam
- Miről?
- A telefonról.
- De már tudsz róla.
- És csak úgy képes lennél kirúgni innen?
- Miért ne?
- Heh… - szisszentem fel – Rendes vagy, mondhatom. – háborodtam fel. Bár nem izgatott olyan nagyon, mit mondd, csak az erdőt kerüljük el.
- Ennyi volt? – kérdezett vissza
- Hétvégén ne is lássalak. – léptem az ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, visszafordultam hozzá – Amúgy a segged tényleg jó. De hogy markolni lehet-e… Kétlem. – szemétkedtem vele, majd kimentem a szobából. A folyosó felénél járva Fernanado utánam szólt jó hangosan.
- A tiéd is jó! Formás! Csak nem tudom, hogy igazi-e! – mondta. A fejem duplájára nőtt. Amint visszafordultam, a folyósón lévő összes ajtó kinyílt, és mindegyikből egy-egy fej kandikált elő, hol rám, hol Fernandora pillantva. Ő persze csak mosolygott, mint aki jól végezte dolgát. Beégetett. Ezt még visszakapja a kis mocsok, ha addig élek is. Mint már Ausztráliában, itt is bemutattam neki, de most már mindkét kezemet használtam. Becumizhatja az ujjam, akár csontig is. Ez de egy genyó. De a pályán visszavágok. Letolom az aszfaltról. Most már biztos, ha Ausztráliában nem jött össze.
Hátráltam, és ekkor belebotlottam valakibe. Gyorsan megfordultam, és persze, hogy Bob állt mögöttem.
- Hát te? - kíváncsiskodott
- Épp most égettek be. – adtam tudtára
- Mit csinálsz itt, mikor a szobád egy emelettel feljebb van?
- Nehogy azt mondd, hogy szigor övez. Valami hülye táborban vagyunk, vagy mi? – háborodtam fel. De most mondja valaki, hogy nincs igazam. Mintha kölyök lennék, és a tanár bácsi folyosó ügyeletet tartana, hogy mindenkinek az ágyban a helye pontban 10-kor. – Nem tévedtél te el? Ez nem a hadsereg, tábornok úr! – vágtam vigyázba magam, hogy ezzel is szemléltessem, ne dirigáljon. Legalábbis itt ne.
- Na gyere. – fogta meg a karom, és elmentünk a lifthez. A többiek biztos szépet szólnak. Mintha bölcsiben lennék, vagy nem is tudom. Mindjárt nyugdíjba mehetek, de még úgy bánnak velem, mint valami gyerekkel. – Mit kerestél itt? – léptünk be a liftbe – Fernandoval ne kezdj ki, mert nem lesz jó vége. – intett csendre, mert épp nyitottam a számat – Elhiszem, hogy tetszik, szeretsz vele beszélgetni, esetleg még hülyéskedni is, de ha ez Ecclestone fülébe jut, nektek végetek. – magyarázta
- Miért? Ő akar lenni a tanúnk? – kérdeztem
- Ne szórakozz. – nyílt az ajtó, mi pedig kiléptünk rajta
- Most mi a baj Bob? – álltam szembe vele – Azt se tiltja a vén szivar, hogy a srácok haverkodjanak. Az se volt bajára, hogy én megjelentem. Számíthatott volna arra, hogy egy nő a Forma1-ben feldúlja a meghitt pasi-környezetet, de nem tette. - néztem rá – És ne bízz abban, hogy én és Fernando. Ellenfelek vagyunk, de barátok. Attól még, hogy csipkelődünk, nem jelent semmit.
- Férfi és nő között nincs barátság. – hallottam meg a hátam mögött egy hangot. Na tessék! Apa. Most próbáljak meg a szemébe nézni azok után, hogy hazudtam. Ja, igen, alszok. Nyitott szemmel is lehet és járkálva. Ez nevezik alvajárásnak. De próbáljam meg beadni neki. Úgy hiszi el, mint ahogy a vak lát, vagy a süket éppen hall.
- Szia… - nyeltem nagyot – apa! – fordultam felé
- Ez neked alvás?
- Csak nem szobafogságra akartok ítélni? – néztem hol a mérnökömre, hol rá

- Merre jártál? – kíváncsiskodott apa
- Na jó, nekem erre nincs időm. – léptem a szobám elé
- Ha jót akarsz magadnak, nem keveredsz szerelembe. – lépett utánam mindkét férfi
- Tudod, téged se értelek. – fordultam apám felé – Eddig nem elleneztél semmit, de most hirtelen te lettél az Atya Úr Isten. – vágtam hozzá
- Látszik rajtad, hogy nem koncentrálsz eléggé a feladatodra.
- Koncentrálok én, hidd el. A versenyen le fogom tolni Fernandot a pályáról, ha alkalmam nyílik rá. – tudattam vele – És már felnőtt vagyok, szóval nem kell megmondanod, hogy mit csináljak. – nyitottam be a szobába – És miből gondolod, hogy már nem keveredtem szerelembe? – vontam fel a szemöldököm, majd magamra csuktam az ajtót. Ennyi, meg egy bambi. Oké, hogy az apám, de ne csesztessen már ő is. Fer már így is kihúzta félig a gyújtószegecset, apa meg még megpöckölte. Ha valaki jön, akkor kiugrik a helyéről, és felrobbanok. Pont ez kell nekem most. Hétvége, adrenalin-túltengés. Csak nem taktika? Apa így akar hergelni a futamra? Hát sikerült neki. Gratulálok! Így aludni se fogok tudni. Na de megállj csak. Előhalásztam a telefonom a zsebemből, szétcsúsztattam, és megnyitottam a telefonkönyvet. Kikerestem a nevet, és rányomtam a hívás gombra. Na, akkor telefon-betyárkodjunk.
Pont kopogtak az ajtóm előtt, miközben a telefon kicsörgött. Még az ajtóhoz se értem, de a vonal túloldaláról hangot hallottam.
- Mondjad.
- Őnagysága még fent van? – léptem az ajtóhoz, és elfordítottam a zárban a kulcsot, majd lenyomtam a kilincset. Csak ekkor néztem nagyot.
- Amint látod, fent. – mondta
- Mit keresel itt? – mondtam továbbra is a telefonba, de mikor ráeszméltem, hogy semmi értelme, kinyomtam, és összetoltam a készüléket.
- Kíváncsi voltam rá, hogy bezártak-e. – nézett rám gúnyosan
- Tudod, hogy rohadt nagy szarban vagyok most?
- Tisztára olyan, mint valami tini dolog. – mutogatta
- Gyere be. – kaptam el a pólójánál fogva, és berántottam. Ő is így csinált, hát most visszakapja. Ahogy felé fordultam, veszélyesen közel kerültünk egymáshoz.
- Öhm… Miért is hívtál be? – nézett a szemeimbe
- Mert nem akarom, hogy apa, vagy bárki más meglásson itt.
- És ha bejönnek?
- De nem fognak. És itt bent nem látják.
- Mit?
- Ezt. – vágtam jól mellkason – Tudod kit égess be legközelebb. – léptem el mellette
- Ez azért kedves volt tőled. – fogta meg a mellkasát – Így se vagyok a helyzet magaslatán, de te még mellbe vágsz. – fordult utánam
- Tényleg. – léptem hozzá, és szemléltem az arcát – Elég sápadt vagy. – tettem a kezem a homlokára – Nem vagy te lázas?
- Nem. – fogta meg a kezem, és elemelte a fejétől
- Figyelj Fernanado, te tuti lázas vagy. – néztem a kezére, de csak azért se engedte el az enyémet – Azt se tudod, mit csinálsz. – nyeltem nagyot, mert kezdett nagyon meleg lenni a helyzet
- Lehet, hogy lázas vagyok, de még mindig tudom, mit csinálok. – hajolt közelebb – És nem hiszem, hogy bánni fogom, amit most megteszek. – hajolt az ajkaimhoz. Csak rápillantottam a pirosló ajkakra, és behunytam a szemem. Hát jöjjön, aminek jönnie kell. De nem bánom, ha megtörténik. Lassan összeért az ajkunk. A nyelve utat tört a számba, hogy társuljon az én nyelvemmel. Finom volt, és érzéki. Nem támadott le, meg semmi. Nem is vártam volna tőle. De ez is meglepett. Alig ismerjük egymást, és már megcsókol. De még hogy. Teljesen elkábultam. Amikor elváltak az ajkaink, nem értem be eggyel. Még akartam. De ahogy észbe kaptam, egyből elléptem tőle, és a kezem a szám elé emeltem.
- Ez nem volt korai? – néztem rá kicsit rémülten

- Én nem érzem annak. – nézett rám, mintha mi se történt volna. Nem igazán dúlta fel a dolog. Jó neki. Én teljesen megkeveredtem. Ilyet többet nem szabad. Nem-nem. – Valami baj van? - lépett közelebb
- Inkább maradj ott. – hátráltam, míg az ágynak nem ütköztem

- Most mi a bajod? Előbb nem ellenkeztél. – emlékeztetett
- Ez volt a legnagyobb baj.
- Én nem bánom. – rántotta meg a vállát
- Én se bánnám, ha nem itt lennénk, és nem azok, akik vagyunk.
- Miért? Miért baj az, hogy pilóták vagyunk, és egy verseny kapujában állunk? – kíváncsiskodott
- Mert elkezdenek pletykálkodni, és hátha a vén szivarnak nem tetszik a dolog. – adtam tudtára
- És ki mondta, hogy pletyka lenne? – vonta fel a szemöldökét – A vén szivar meg, ahogy te mondod, nem foglalkozik az ilyennel.
- És ha mégis? – kérdeztem rémülten – Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba.
- Ha bajba kerülök, az nem miattad lesz. Nyugi!
- Ez akkor se helyes. – néztem rá kicsit rémülten. Már kezdtem feloldódni, de még mindig nem teljesen.
- Tudod mit? Majd holnap megbeszéljük. – lépett az ajtóhoz – Szép álmokat! – intett, és elhagyta a szobát. Szép álmokat? Ezek után lehet szép? Sőt, jobb is lehet. Magcsókolt. Istenem! Még mindig érzem az ajkai puhaságát. Végighúztam a mutatóujjam az alsó ajkamon, és közben elfeküdtem az ágyon. Hihetetlen. Még csak két hete ismerem személyesen, de ez valami fantasztikus volt. Bár sose ért volna véget az a pillanat. És ha nem lennénk itt, a Forma1-ben, nem elleneznék semmit. Így viszont nagyon rizikós a helyzet. Nem szeretném, ha miattam bajba kerülne. És a saját karrierem se akarom kockáztatni. Most kerültem ide. Jó itt. Maradjunk barátok, és ne legyünk többek.

2003 - 12. fejezet

Gyorsan eltelt ez az 1 hét. Minden nap edzettem. Reggelente lefutottam a 10 kilométeremet. A ház mögötti medencében, mert ugye olyanom is van, úsztam, a karizmok ébrentartásához. Mivel a nyakamat is kellett erősíteni, így erre egy sajátos programot fejlesztettem ki. Míg mások edző segítségével erősítettek, én megoldottam a saját problémám. Egy kisebb törölköző két végére egy-egy félig vízzel megtöltött kannát kötöttem. Hassal ráfeküdtem az ágyra, úgy, hogy a fejem kicsit lelógjon róla. Átemeltem a nyakam mögött a súlyt, és úgy emelgettem. Ezzel együtt a hátizmomat is erősítettem. Tudom, primitív módszer, de hatásos. Nem hagytam el a hasizomgyakorlatokat se, és a fekvőtámasz is a programom része volt. Lehet, hülyén hangzik, de én mindig is szerettem ezt az erősítő módszert. Karhajlítás, nyújtás. Kiderül, milyen erő lakozik az emberben. De az egész tréningben a legpoénosabb a talajgyakorlat. Mindig csinálok ilyet, holott edző jelenlétében tuti meg lenne tiltva, mert balesetveszélyes. Én viszont szeretem. Cigánykerék, kézenállás, tigrisbukfenc… Még szerencse, hogy erre ki van alakítva egy terem az alagsorban. Ennél nagyobb már nem is lehetne a ház. Főleg nem egy személynek. A kézenállás alkalmával meg szoktam tenni pár lépést, ezzel is erősítve a végtagom. Nem vagyok egy izomkolosszus, de azért ha megfeszítem a karom, látszódik, hogy nincsenek elhanyagolva a karizmok.
A gépünk hosszas órák után landolt Malajziában. Lerendeztük a dolgokat, és becéloztuk a szállodát, ahol megszállunk erre a pár napra. Megkockáztatom, hogy mi vagyunk az elsők. Bár a csapatok lehet, hogy már itt vannak, de pilóták közül szerintem én értem ide legelőbb. Nem is baj. Mivel még csak szerda van, így semmi kötelességem nincs.
Befészkeltem magam a szobába, leültem az ágyra, és bekapcsoltam a laptopom. Meg akartam pár dolgot tudni a pilótatársaimról. Legelőször a nevüket. Bár azt már tudtam, de archoz társítani nem nagyon. Így rákerestem neten a nevekre, és ott szembesültem néhány igen rossz minőségű fotóra. Nem baj. Azonosításhoz ezek is tökéletesen megfelelnek. Puszta kíváncsiságból rákerestem a saját nevemre is. Egyből megállt bennem az ütő, mikor kiadott pár oldalt. Belenéztem mindegyikbe, hogy vajon tényleg rólam van-e szó bennük. Pont az első volt az, amelyiknél igazán le is ragadtam. Minden benne volt. Kis listán fel volt tüntetve az oldal szélén az életrajzom, képek, minden, mi szem-szájnak ingere. Rákattintottam az életrajzomat tartalmazó kis fülre, és ekkor döbbentem le, hogy minden benne van A-tól Cettig. Utána a képeket néztem meg, és minden kiskori képem, győzelmem, örömöm ott volt. A legutolsó képen viszont tisztává vált, kik is csinálták az oldalt. Az árvaházi srácok. Létrehoztak nekem egy rajongó oldalt. Ez teljesen meglepő. Alig hittem a szememnek, mikor láttam, hogy fórum is dukál az oldalhoz. Mivel kíváncsi természet vagyok, ezért belekukkantottam. Igaz, még senki nem írt semmit bele, de tudtam, hogy ezt az oldalt be kell raknom a kedvenceim közé. Bár elég érdekes lenne, ha egy internetes oldalról tudnám meg a napi friss infókat magamról, de legalább képben vagyok, hogy mit gondolnak rólam. A többiek tuti nem böngésznek, de én nem tudom megállni. Nem fogok mindig itt lógni, mert nem lesz rá időm, de ha akad pár percem, meglesem, mit alkottak a srácok.
A csütörtöki napom azzal telt, hogy bejártam a pályát, eleget tegyek a kötelezettségeimnek. Semmi extra dolog. A pilóták többsége ezen a napon érkezett meg. Mindenkinél az volt a program, mint nálam.
Mikor már elcsendesedett minden, úgy döntöttem, hogy körbefutom a pályát, hogy még egyszer memorizáljam a kanyarokat. Volt, aki ezt korábban biciklivel tette meg.
Pont a pálya felénél jártam, mikor biciklipedál zörgését hallottam meg a hátam mögött. Megálltam, és lihegve hátrafordultam. Még szerencse, hogy előző nap tanulmányoztam a nevekhez társuló arcokat, így könnyen kitaláltam, hogy a kerekező egyén Mark Webber. Így biciklin ülve is elég magas, állva meg még magasabb. Volt alkalmam végigmustrálni a srácokat Ausztráliában, de az arcukat nem nagyon volt időm megjegyezni. Hiába! Nőből vagyok.
- Szia Kate! – szállt le a bringáról

- Szia Mark! Hát te? Csak így egyedül? – néztem körbe. Se híre, se hamva egy Jaguarosnak sem.
- Jah. Egy kis testedzés sose árt. És te? Hogy-hogy futva?
- Szeretem a kétkerekű járgányokat, de inkább a motor híve vagyok. – adtam tudtára
- Akkor nem is kerékpározol?
- Nem nagyon. A futás sokkal felszabadítóbb.
- A trénered mit szól ehhez?
- Ha lenne, tuti nem örülne neki. – mosolyodtam el
- Azt akarod mondani, hogy egyedül végzed a gyakorlatokat? – döbbent le
- A nők bármire képesek. – nyújtottam ki rá játékosan a nyelvem
- Neked aztán van önbizalmad. – ült vissza a bicajra
- Hidd el, Ausztráliában híján voltam neki. – kezdtem el kocogni
- Nagyon jól mentél ott. – kerekezett mellettem
- Remélem, itt is sikerrel járok. – néztem rá
- Milyennek találod a mezőnyt? – kíváncsiskodott
- Mármint titeket?
- Milyen ellenfelek vagyunk?
- Jó erősek. – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam jobban belemenni, hogy igazából egy embertől tartok, aki 1 hete közölte velem, hogy már 7-8 évesen bajnoki címet szerzett.
- Holnap megkezdődik az ittlétünk lényege.
- Meg ám. De igazából a szombat hozza meg, hogy mi lesz velünk vasárnap.
- Megkérdezhetem, hány éves vagy? – érdeklődött
- És én tőled? – pillantottam rá
- Jó, oké, értem, ha nem akarod megmondani.
- Ezt én így konkrétan nem mondtam. – szögeztem le – De általában akkor mondom meg az életkorom, ha a kérdező elárulja a sajátját. Szóval, mennyi idős vagy? – tettem fel a kérdést
- 27 leszek augusztusban.
- Apám lehetnél. – poénkodtam
- Akkor mit keresel itt? Az ágyban a helyed.– vette a lapot. Ez jó. Ez tetszik. Végre valakivel megtaláltam a közös hangot.
- A faterom kioszt. – álltam meg, mert nevetnem kellett. Két levegő vétel között sikerült is.
- Szóval, te mennyi idős vagy? – állt meg mellettem, és a jobb lábával kitámasztotta magát, nehogy eldőljön
- 20 leszek májusban.
- Simán a húgom lehetnél. – indult el
- De simán nem vagyok az. Viszont simán az ellenfeled leszek vasárnap. – szóltam utána
- Várom szeretettel. – pillantott vissza rám – Na szia! Holnap találkozunk.
- Szevasz! - intettem utána. Holnap. Kemény lesz ez a hétvége, azt hiszem.
Ahogy rákanyarodtam a célegyenesre - furcsa ez, hogy kanyarodok futva, de hát pont azt csináltam -, szembe jött velem apa. Hát ő? Úgy tudtam, hogy már rég visszament a szállodába.
- Apai szigor? – fogadtam. Basszus! Ezzel még Fernando piszkált Ausztráliában.
- Mit csinálsz még ilyenkor itt? – mutatott körbe
- Ismerkedek a pályával. – indultam el most már gyalog a boksz felé – Na meg képzeld kivel futottam össze.
- Kivel?
- Sose fogod kitalálni.
- Ha nem mondod el, akkor biztos nem. – mondta kicsit türelmetlenül. Nagyon nincs a toppon. Vajon mi lehet a baja?
- Mark Webberrel. – mondtam ki a nevet – De neked mi a bajod?
- Semmi. – vágta rá – Öltözz át, és menjünk.
- Inkább így megyek. Jó idő van.
- És ha valaki leállít a szálloda előtt? – kíváncsiskodott
- Majd azt mondjuk, hogy nem ismerjük magunkat. – vontam fel a szemöldököm. Meglepődtem magamon, mert ennél idiótább kijelentést keresve se mondhattam volna. Bár keresve találni szoktunk, de én most ezt mondtam.
- Mondj egy olyan hülye embert, aki ezt bevenné. – nézett rám a lehető legidétlenebb arckifejezéssel, ami tőle telik

- Mondjuk a rajongók? – húztam el a szám
- Jézusom Kate! – ölelte át a vállam – Neked nagyon nem tesz jót, ha itt vagyunk. Ilyenkor megkergülsz.
- Máskor se vagyok a helyzet magaslatán.
- Azt mondtad, hogy megkomolyodsz. – emlékeztetett
- Most is elég komoly vagyok. Csak nem látszik.
- Na gyere, ha már nem öltözöl át. – léptünk a bérelt kocsihoz, ami egy Chevy volt. Milyen típus, nem tudom, de nem is érdekelt. Autó és kész.
A szállodához menet teljesen kikapcsoltam az agyam, és végig a hétvégére koncentráltam. Egy újabb hétvége újabb versenye, és egy újabb pilótával gazdagodtam. Mark nem is olyan szörnyű fickó. Bár nem gondoltam róla eddig se semmit, de így jó kellemesen csalódni. A szállodához érve, nem állt senki az épület bejárata előtt. Még jó, mert ez a hátsó bejárat volt. A főbejárat valószínűleg tömve van rajongókkal. Akinek nincs esze, az ott közlekedik, de mivel engem megáldottak vele, így nem fogok ott utat törni magamnak. Egóm határtalan, de erre már mindenki rájött, csak az nem, akinek még nem tűnt fel. Beléptünk a szálloda halljába, akkor vettem észre, hogy néhány pilóta kint áll az előtérben, és lázasan osztogatják az autogramokat. Képekre, pólókra, füzetekbe… Van, aki a karjára kéri. Na ne! Ha most azt mondja valaki, hogy nem fog megfürdeni, felmondok. Bűzleni fog, mint a budi. Vagy zacskót húz a kezére, hogy védje a dedikált részt? Fene se érti a rajongókat.
A pilóták között megpillantottam Fernandot is. Csak elmosolyodtam, hogy rendesen körbevették. Előhalásztam a rövidnadrágom zsebéből a mobilt, megnyitottam az üzeneteket, és pötyögtem pár szót. Rányomtam a telefonkönyvre, kikerestem a nevet, kiválasztottam, és rányomtam a küldésre. Sitty-sutty el is ment az sms. Pár pillanat múlva láttam, ahogy Fer előkotorássza a telefont a farzsebéből, de közben elnézést is kért a csajoktól. Felnyitotta, majd olvasás közben elmosolyodott. Fél szemmel bepillantott a szállodába, és rám mosolygott, majd kacsintott. Csak mosollyal nyugtáztam, hogy vette a lapot, majd elindultam a lift felé, ahol apa már ott várt.
- Mi tartott eddig? - kíváncsiskodott
- Csak lestem a tömeget. – léptem be vele a felvonóba
- Azt vettem észre. – nyomta meg az 5. emelet gombját, ugyanis ott kaptunk szobát
- Miért, szerinted mit néztem? – háborodtam fel
- Nekem nagyon úgy tűnt, hogy az egyik pilótának olyan Fernandos háta van
- Ja, Trullinak meg Trullis háta van. – szisszentem fel
- Mégse lehet neki Tysonos. – vonta fel a szemöldökét. Istenem! Ebből magyarázzam ki magam. De a legkönnyebb út, az egyenes.
- Oké, Fernando volt az. – adtam meg magam - Most jó?
- Tanuld meg, hogy apádnak nem tudsz hazudni. – nyílt az ajtó, és mi kiléptünk a folyosóra
- Már észrevettem. – dörmögtem az orrom alatt
- Akkor holnap találkozunk. – mondta, mikor a szobám elé értünk – Nem terveztél ma estére semmit? – érdeklődött
- Alváson kívül nem sokat. – biggyesztettem le a számat. Persze, hogy most is füllentettem neki, de ha ügyes vagyok, nem jön rá.
- Pihend ki magad, de előbb zuhanyozz le.
- Feltett szándékom.
- Na szia! – nyomott két puszit az arcomra
- Szia! – intettem neki, majd elkezdtem bíbelődni a zárral.
Apa már rég eltűnt a folyosó balra ívelő kanyarjában, mikor én még a nyavalyás zárral voltam elfoglalva. Szétrúgom az ajtót, ha nem tudom elfordítani a kulcsot.
Már épp lendítettem a lábam, mikor egy erős kar lefogta a járkáló végtagom. Kicsit meg is lepődtem. A srác magas volt, világosbarna haj, és mosolygott, mint a tejbetök. Hát a Nap irigykedhetne a mosolyára, az tuti. És nem volt ismeretlen számomra. Áldom az eszem, mikor rávettem magam tegnap, hogy végigzongorázzam a fiúk képét és nevét. A srác Jenson Button volt.
- Azért szerintem nem kellene szétrúgnod. Nem éri meg. – engedte el a lábam
- Akkor mit javasolsz, ha nem tudom elfordítani a kulcsot a zárban? – mutattam fel neki a kis eszközt – Modern szálloda. Még az ajtó se nyílik. – dühöngtem halkan
- Lássuk csak. – vette el tőlem – Ennek is megvan a maga technikája. – helyezte be a zárba a kulcsot, kicsit megmozgatta benne, majd simán elfordította. Néda! Ahhoz képest, hogy pilóta, betörőnek simán elmehetne másodállásban.
- Tyűha! – reagáltam le ennyivel
- Tessék. – tárta ki előttem az ajtót
- Hát… köszönöm. – néztem rá
- Szívesen. – mosolyodott el – Amúgy bemutatkozok, ha már a szobádba betekintést nyertem. – pillantott be a helyiségbe - Jenson Button. – nyújtotta a kezét
- Kate Harper. – fogadtam el a gesztust
- Te vagy Eddie lánya?
- Pontosan. – bólintottam rá – De Ausztráliában találkoztunk már.
- De beszélni nem beszéltünk. – emlékeztetett – És a srácok mondták, hogy az új pilóta Jordan lánya.
- Még mielőtt feltennéd a kérdést, csak fogadott. – szögeztem le – Nem vettem fel a családnevüket. Bár elhagytak, de a nevem megmaradt. Legalább ennyi maradjon a múltamból, ha több nem is. – tudattam vele. A fura, hogy ezt eddig így, ilyen formában nem mondtam senkinek. Még Fernandonak se, pedig vele beszéltem erről a témáról.
- Aha. – nyugtázta – Én most megyek. – indult el
- Köszönöm a segítséget. – szóltam utána
- Nagyon szívesen. Szia! – intett, majd eltűnt arra, amerre apa is. Beléptem a Jenson által kinyitott szobámba, ami épp olyan elrendezésű volt, mint Ausztráliában. Fő a változatosság. Beléptem a fürdőbe, ledobáltam magamról a ruháimat, és a zuhanyrózsa alá álltam. Megnyitottam a meleg vizes csapot, és hagytam, hogy a frissítő víz végigcsordogáljon rajtam. Már ismerek még egy pilótát. Szép lassan, de teljes lesz a lista. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Fernando mit fog válaszolni arra az smsre. A mosolya nem árult el semmit. Lehet, hogy csak beégettem magam. Sőt, biztos. A francba!
- A FRANCBA! – üvöltöttem el magam – A rohadt életbe! – ugrottam ki a zuhanyzóból. Elmélyülök a gondolataimban, a tűzforró víz meg csak úgy csordogál végig rajtam. Eszem rengeteg, csak ritkán használom. Így leforrázni magam… Legközelebb kádban fekszek el. Kényelmesebb, és tovább elhúzható. És még agyalni is van időm.

2003 - 11. fejezet

Ahogy elterveztem, nem is hívtam vissza az illetőt, aki fürdés alatt keresett, de ő se hívott utána. Biztos rájött, hogy tolmácsnak csapnivaló vagyok.

Öltözni se öltöztem ki. Felvetten egy zöld ujjatlan felsőt, egy laza farmer anyagú térdnadrágot, és egy strandpapucsba csúsztattam a lábaimat. Meleg van, így nem veszek magamra bundát. És különben is, a kényelem és a sportosság híve vagyok. Nem fogok kisestélyit felvenni csak azért, mert Fernandoval körbejárjuk a környéket. Lényegében azt se tudom, hogy merre vagy hova megyünk. És ha lejáratja a lábam, kevésbé lesz fájdalmasabb papucsban, mint mondjuk magas sarkúban. Fúj! Már a puszta gondolattól is feláll a szőr a hátamon.
Mivel közeledett 7 óra, így jobbnak láttam elindulni a találka helyszínére. Már felkészültem mindenre az estével kapcsolatban, de elsőnek arra, hogy tuti kritizálni fogja az öltözékemet. Eddig mindenki megtette. Bár a vasárnapi bulin nem jegyezte meg senki, csak Michael dicsért meg. Vagyis, csinosnak talált. De ha most látna, tuti kirohanna a világból. Ilyen szerelés csak a pasikon van, én meg tudomásom szerint nem vagyok az. De erre csak egy szó a magyarázat: Kényelem.
Az Alonso família háza elé érve Fernando pont lépett ki a kapun. Egy idős férfi társaságában közeledett az udvar kijáratához. Mikor meglátott, a fejével intett felém, mire a kapu másik oldalán álló férfi csak elmosolyodott. Ugye nem én vagyok a téma közöttük? Végül is, erre a kérdésre kideríthetem a választ könnyen. Csak rá kell kérdeznem, ha már felfedezőkörúton leszünk. Kezet fogott a férfival, és odalépett hozzám. Egy kék farmernadrágot, és egy fehér, laza pólót viselt Renault felirattal. Milyen rendes ember. Még itthon is a csapata pólóját hordja.
- Mehetünk?
- Apukád volt? – pillantottam fél szemmel a férfira, aki elindult vissza a házba

- Ennyire látszik?
- Mint két tojás. – mosolyogtam rá

- Ja. De te viszont nem tudsz egyformán öltözködni. – nézett végig rajtam

- Már megint mi a baj a szerelésemmel? – háborodtam fel, pedig tudtam, hogy ez lesz belőle
- Meg fogjuk mi élni valaha, hogy egyszer nőiesen öltözködj? – kíváncsiskodott

- Még csak 1 hete ismersz. – szögeztem le – De, majd ha megnősülsz, és meghívsz, akkor kiöltözök. – vontam fel a szemöldököm
- Remélem fehér ruhát fogsz viselni, fátyollal az arcod előtt. – nézett rám semmitmondó arccal. Ettől a mondattól megtorpantam. Alig távolodtunk el a házuktól pár méterre, de már megállítja bennem az ütőt. Mi van? Megártott neki a friss levegő? Beszívott, vagy alkoholista? Te szűz anyám!
- Ha beteg vagy, maradtál volna otthon. – néztem rá kicsit se kedvesen

- Csak vicceltem. – emelte fel megadásképp a kezeit

- Tudod, hogy a frászt hozod rám? – löktem meg a vállát – Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek. – indultam el

- Jól van, na. – ölelte át a vállam. Csak ránéztem a kezére, majd az arcára pillantottam. Mosolyogva szemlélte a tájat. Most vajon mire gondolhat? És mi volt az oka arra, hogy átölelje a vállam, mint valami jó havernak? Persze, nem zavar a gesztus, csak fura.
- Megkérdezhetem, hogy hova megyünk? – kíváncsiskodtam. Észrevette magát, és gyorsan elkapta a kezét a vállamról. Kicsit zavartan megvakarta a tarkóját, majd zsebre vágta a kezeit.
- El akarlak vinni arra a helyre, ahova apával sokat jártunk gyerekkoromban. – mondta semlegesen, mintha nem történt volna semmi

- Csak egy kérdés. – álltam meg ismét. Biztos hülyének tart, hogy mindig megállok, de így sima választ kapok a kérdéseimre, mert neki is meg kell állnia, és így rám figyel.
- Igen? – fordult felém

- Tulajdonképpen, mit akarsz tőlem?
- Megismerni. – válaszolt egyszerűen, de aztán folytatta – A többieket már ismerem 2001 óta, de te viszont most csöppentél közénk. Nem kell tartanod tőlem, semmi hátsó szándékom nincs. – tudatta velem – És a többiek is meg fognak keresni, hogy beszélgessenek veled, csak más módját fogják választani az ismerkedésnek, mint én. Ha nem találkoztunk volna itt, akkor máshol és máskor ejtettem volna meg ezt a társalgást. – magyarázta

- Aha. – jutott el az agyamig. Szóval semmi hátsó szándék. Helyes! Vagy nem? Jó kérdés.
- Most már mehetünk? – intett a fejével előre. Csak elmosolyodtam, majd megindultunk a felé a hely felé, amit annyira meg akar mutatni nekem. Legalábbis, azt hiszem, hogy arra megyünk.
- Mikor kezdted el a gokartozást? – kezdtem el informálódni. Apa is ezt tanácsolta. Kérdezzek, ne kutakodjak.
- 3 éves koromban. – mesélte – Bár a gokartot apa a nővéremnek, Lorenának fabrikálta, én mégis jogot formáltam rá, és magaménak tekintettem. Ugye a kis gokartokkal simán lehetett koccanni, de én úgy vigyáztam rá, mint a féltve őrzött kincsre. 5 évesen pedig elindultam életem első gokartversenyén.
- Sose korai elkezdeni. – mosolyodtam el

- És te?
- Apáék 2 éves koromba fogadtak örökbe. – kezdtem bele - 3 éves körül lehettem, mikor apa először elvitt egy futamra. Emlékem nem sok van, de ő azt mesélte, hogy ahogy megláttam az egyik kocsijukat, egyből belekéredzkedtem. Megnyomtam valamit, amit nem kellett volna, és egyből elkezdtem forgatni a kormányt. Onnantól már le se lehetett vakarni. – meséltem. Pont annyit, amennyit ő. Nem kell túlzásba vinni.
- Akkor nem is ismered az igazi szüleidet?
- Nem. De nem is érdekel, kik voltak azok. Megváltak tőlem, így nincs értelme annak, hogy én kutakodjak utánuk. – rúgtam félre egy kis kavicsot, ami az úton hevert

- Kicsit se vagy kíváncsi? – nézett rám

- Ők szerinted kíváncsiak voltak rám? – néztem rá – Évekig nem foglalkoztam ezzel a témával. Elhagytak. Ha ők nem kíváncsiak, én miért legyek?
- Biztos volt valami nyomós okuk.
- Kirakni egy gyereket? – szisszentem fel – Ugye ezt te se gondolod komolyan?
- Nem tudom. Nem voltam ilyen helyzetben, így nem tudom átélni, hogy mit érzel. De gondolom, hogy nem egyszerű. – állt szembe velem – Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát. Ne haragudj. – kért bocsánatot

- Hagyjuk. – néztem félre. Nem akartam a szemeibe nézni. Kicsit kiakasztott. – Témaváltás. Megosztod valakivel az oxfordi otthonod?
- Nem. – indultunk el ismét. Fogalmam sincs, hol az a hely, amit meg akar mutatni, de már elég rég óta megyünk.
- Azt akarod mondani, hogy nincs barátnőd? – döbbentem le
- Van egy egyetemista lány, de vele csak barátok vagyunk. – mesélte
- Biztos?
- Tuti.
- Tudod, hogy férfi és nő között nem sokáig áll fenn a barátság.
- Ezt most úgy mondod, mint azt a jó barát az ellenséged szöveget? – emlékezett vissza
- Nem. Ezt úgy mondom, mint ahogy más. És igaz is.
- Szóval neked sincs hímnemű haverod.
- Én kivétel vagyok.
- Szóval a barátság nálad nem alakul át többé.
- Nem. – vágtam rá
- De viszont nálam átalakulhat. – szűrte le
- Szereted a lány közelségét? – kérdeztem rá konkrétan, mert utálom, ha kerülgetjük a forró kását
- Miért?
- Nehéz lenne konkrétan válaszolni? – vontam fel a szemöldököm
- Ritkán találkozunk, de akkor nagyon jól el tudunk beszélgetni. – mesélte
- Aha. – fogtam fel. Fura, de kicsit féltékeny voltam. Miért? Elképzelésem sincs. A lényeg, hogy boldog legyen.
- De nem gondolok rá úgy, mint potenciális barátnőjelöltre. – tette hozzá. Na bumm. Erre nem igazán tudok semmit reagálni. Csupán az állam esik le. Persze csak képletesen értve. – És te?
- Tudsz Markról.
- Nincs senki, aki be akarna házasodni a Jordan családba?
- Mondtam, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy férjhez menjek.
- Én se nagyon akarok még nősülni. – jegyezte meg. He? Ez most hogy jön ide? Engem akar férjhez adni, de ő nem nősül? Ez a srác kezd egyre bonyolultabb lenni nekem. Csak egy a probléma, hogy én szeretem a bonyolult dolgokat.
- Mikor érünk oda? – tereltem el ismét a témát a nem tudom hányadikról
- Itt is vagyunk. – nézett a távolba. Annyira távolba nem is kellett néznie. Egy park terült el előttünk. Csupa zöld, ameddig csak elláttam a félhomályban. Egy park. Ki gondolta volna, hogy itt még ilyen is van. Fákkal körülövezve, és elszórtan tölgyesek, meg néhány díszfa. Hétvégi pihenőhelynek kiválóan megfelel. Én meg itt élek fél éve, és azt se tudtam, hogy ez a park a világon van. Fernando meg itt lógott az édesapjával.
- Csak nem itt gyakoroltál? – pillantottam rá
- Ennyire egyértelmű? – kérdezett vissza
- Ha ez az a hely, ahol apukáddal sokat voltál együtt gyerekkorodban, akkor igen. És mivel azt mondtad, hogy ő fabrikálta a gokartot…
- A logikád csapnivaló.
- És a matekom is. – mosolyodtam el, majd elindultam a zöld terület felé
- Csak nem te vagy titokban az agy? – jött utánam
- Feltűnt már mindenkinek, hogy túlságosan jól adom vissza az időeredményeket, és megsaccolom, hogy kb. hol, mennyit rontok. – ültem egy padra, ami a lehető legközelebb volt hozzánk.
- Nekem is mondták már ezt. – ült le mellém
- Pályát tévesztettünk. – fordultam felé
- Meglehet. – nézett rám. Elmerültem a barna szemeibe. Most vajon mi fog történni? Ha rajtam múlik, akkor semmi. És itt most én irányítok. Nem szabad elmélyülnöm a gyönyörű szemekben, mert azok a gyengéim.
- Mit mondtál apukádnak? – csuktam le a szemeimet, majd elfordítottam a fejem. Éreztem, hogy most is elvörösödök, és legszívesebben kifutottam volna a világból, de tartanom kell magam.
- Csak meséltem neki rólad. Vagyis anyának, apának és a nagyinak.
- A nagyinak? – döbbentem le
- Igen. A nagymamám is ott volt anyuéknál. Minden versenyemet együtt nézik. – újságolta
- Egy igazi család. – mosolyodtam el
- Elmeséltem nekik, hogy van egy lány is a Forma1-ben. Anya a riportokat látva, és egy-két képen, amit mutattak rólad megkedvelt. Azt mondta, hogy mellettem neked fog szurkolni. – mesélte. Alig hittem a fülemnek. Ennél kedvesebb gesztust se hallottam még. Persze, az árvaház lakói mind engem neveztek ki kedvencüknek, de ez mégis más. – És amikor meséltem nekik, hogy itt laksz Oviedoban, nem akart hinni a fülének. Mondtam apának, hogy úgyis eljövök veled sétálni egyet, így ha jövök, kísérjen ki, és akkor ő is a saját szemével láthat téged. – fejezte be

- Na most ezt tisztára úgy mondod, mintha valami híresség lennék.
- Anyának tetszel. – tudatta velem ismét
- Ugye anyukád nem szokott beleszólni a magánéletedbe? – hunyorítottam rá
- Nem. De mindig elmondta a véleményét a barátnőimmel kapcsolatban. És azt is közölte velem, hogy milyen lány illene mellém.
- Bírom anyukádat. Jó fej. – néztem rá tök komolyan. És a vicc, hogy ezek alapján tényleg jó fejnek találtam. Nem tudok még róla szinte semmit, de már csípem.
- Apát még jobban fogod szeretni.
- Tudod, néha úgy beszélsz, mintha be akarnál vinni a családodba. – fordultam teljesen felé
- Apa néha eljár a versenyeimre, úgyhogy esetleg ott fogsz majd találkozni vele. – nyugtatott meg – Miért vinnélek a családba? – csapott a combomra. Csak mérgesen néztem rá, amire ő elnevette magát.
- Totál nem értelek.
- Csak barátkozok.
- Vettem észre. – álltam fel – Többet taperoltál ez alatt az 1 óra alatt, mint Mark 2 év alatt. – hoztam a tudtára
- Sajnálom, tényleg. – mondta megbánóan
- Szóval itt szoktál kiskorodban körözni. – néztem körbe – Szép kis hely. Ha nem hozol ide, azt se tudom, hogy létezik.
- Szerettem is idejárni. De aztán jöttek a versenyek, és csak úgy maradhattam a mezőnyben, ha jól teljesítettem a suliban. Nem akartam feladni az álmom, hogy profi autóversenyző legyek, és egyszer a nagyokkal vívjam a csatáimat. – mesélte – Mivel minden hétvégén voltak versenyek, és hétköznap suliba jártam, így elmaradt, hogy kijöjjek ide.
- Értem. – bólintottam. Ez érdekesebb, mintha én néznék utána. Nem semmi egy élete volt.
- Ezek a versenyek egyfajta cigánykarneválnak voltak nevezhetőek. Mindig mentünk, és magunk építettük fel a pályát. Természetesen a szülők is elkísértek minket. Legtöbb haveromat itt szereztem. – folytatta – 6 évesen nyertem meg az első versenyem.
- Wow! – hüledeztem – Elég korán kezdted.
- Jaja. – emlékezett vissza. Ilyen jó emlékezőtehetséggel nem csoda, ha ott van, ahol most. – 7 és 8 éves koromban bajnoki címeket is gyűjtöttem be.
- Na ne. – nyíltak nagyra a szemeim
- Hát ennyi elég belőlem.
- Tudod mit? Én nem versenyzek ellened. Kizárt dolog. – távolodtam el tőle – A-a. Nincs az az Isten. – ellenkeztem
- Most miért? Ez régen volt. – szisszent fel
- De basszus! 7-8 évesen már bajnoki cím… - próbáltam felfogni – Oké, 7-8 évesen én is koptattam az aszfaltot, de akkor még nem nyertem bajnoki címet.
- Ezek szerint tehetségesebb vagyok, mint te. – vigyorgott rám
- Meg gondolom idősebb is. – vontam fel a szemöldököm
- Miért? Mennyi idős vagy? – kíváncsiskodott
- Te? – kérdeztem vissza
- Én kérdeztem előbb.
- De én várom a választ.
- Veled mindig élmény a beszélgetés.
- Tudom. – húztam ki magam – Na, kivele. – vált komollyá a tekintetem
- 22 leszek július végén. – válaszolt. Még csak ellenkezni se ellenkezett. Sőt, mióta ismerem, nem ellenkezik semmilyen kérdés ellen. Ez nekem csak jót jelent, mert nem kell erőlködnöm azon, hogy kihúzzak belőle bármilyen választ is. – Most te jössz.
- 20 leszek májusban. – indultam el, mert már kezdett sötétedni. És kezdtem fázni is.
- Cirka két év. – jegyezte meg

- De még sincs akkora tapasztalatom, pedig én is abban a korban kezdtem majdnem, mint te.
- Nem mindenki lett olyan gokart őrült, mint én. Ha Lorenát érdekelte volna a dolog, akkor most lehet, hogy nem is beszélnénk itt. – nevetett halkan. Én is szélesre húztam a szám, miközben elképzeltem, hogy Fernando harcol a kiskocsiért, de a nővére leveri, és elszáguldozik.
- Azért furcsa az élet, nem? Ha én nem kerülök Eddiékhez, talán nem lett volna belőlem az, ami most vagyok. És ha te se vagy olyan erőszakos, hogy magadnak tulajdonítsd apukád első gokart-gyártmányát, talán te se lennél itt.
- Furcsa, de ha úgy vesszük, néha igazságos is. – dugta zsebre a kezeit – Aki küzd azért, amit el akar érni az életben, az sikerül. De aki csak azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön, az nem megy semmire.
- És sajnos sok ilyen ember van. – lépegettem himbálózva. Élveztem Fernando társaságát, és jó volt vele beszélgetni is. Régen volt ilyen jó társaságban részem.
- És azokkal a srácokkal tartod a kapcsolatot, akikkel régen versenyeztél? – tért vissza a múlt taglalásához
- Némelyikkel még össze szoktam futni, de úgy igazán suliban leltem barátokra, akikben szép lassan jó nagyot csalódtam. – meséltem neki – Aztán egyik versenyemre eljöttek az árvaházból, és ott összehaverkodtam a srácokkal. Megígértem nekik, ha bekerülök a Száguldó cirkuszba, elviszem őket egy-két versenyemre. De szerintem majd az európaiakra fog esni a választás.
- Gondolom, egy itt lesz Barcelonában.
- Ez közelebb van nekik.
- A Forma1-es srácokról mit gondolsz? – érdeklődött
- Igazából csak Jarnoval, Giancarloval, Michaellel és veled beszéltem. Kimivel egy-két szót, a többieket meg csak futólag ismerem. – közöltem vele – Amúgy mindenki jó fej. Michaelt simán el tudnám bátyámnak képzelni.
- Biztos lesz még pár ember, akit meg fogsz kedvelni.
- Gondolod, hogy kialakulhat köztünk valamiféle barátság?
- Mondom. A Forma1 egy nagy család. És most már van egy hugink is. – vigyorodott el
- Remélem, cumit nem akartok a számba adni. – álltam meg, mert időközben a házam elé értünk. Fel se tűnt, hogy előtte mentünk el a park felé.
- Cumit? – vonta össze a szemöldökét Fer. Mikor látta, hogy kezdek kapcsolni, sunyin elvigyorodott
- Jajj, te! – csaptam meg a vállát – Nem olyan… hogy te… Menj a francba!
- Sajnálom, de te beszélsz kétértelműen.
- Vagy inkább te értesz mindent máshogy. – néztem rá morcosan
- Egyezzünk ki döntetlenben. – nyújtotta a kezét. Vonakodva, de elfogadtam. Legyen, ahogy akarja. – Itt laksz? – nézett a házra
- Aha. – néztem a hátam mögé
- Jó nagy egy személynek. – állapította meg
- Nekem mondod? Élet csak akkor van itt, ha a srácok jönnek, vagy apáék meglátogatnak.
- Megtörtént ez az elmúlt fél évben?
- Apa elég gyakran jött.
- Aha. – nyugtázta – Jó volt ez az este. Megismételhetnénk. – mutatta a kezével. Csak elmosolyodtam rajta.
- Jó volt veled beszélgetni. – hátráltam a kapu felé
- Ha itt már nem is, de Malajziában találkozunk.
- Igen. - bólintottam rá
- Akkor, szia! – intett
- Szia! – intettem én is, de ez már majdnem integetésnek volt betudható. Épp hogy lenyomtam a kiskapu kilincsét, Fernando visszaszólt.
- Kérdezhetek valamit?
- Mondd. – fordultam vissza
- Mindenki jelenlétében ilyen hamar elvörösödsz? – vonta fel a szemöldökét. Kicsit meglepődtem a kérdésen, de aztán elmosolyodtam.
- Ki az a mindenki? – kérdeztem vissza

- Én miért váltom ki belőled? – kíváncsiskodott, erre én csak elvigyorodtam
- Jó éjt! – intettem neki, és elindultam a bejárati ajtó felé. A murvás utat két sövény övezte. Csak végighúztam a tenyereimet rajtuk, aztán az ajtóhoz érve hátrapillantottam, de úgy, hogy nem fordultam teljesen meg. Fernando ott állt, de háttal nekem. Épp telefonált. Telefonált? Ilyenkor?

Esküszöm, ha ez csak egy fogadás volt, vagy tudom is én mi, megtudom, és megfojtom. Nem érdekel, hogy bejön nekem. Isten a tanúm rá, hogy megfojtom. De majd Malajziában kiderítem, kivel beszélt és miről. Jó, oké, nem az én dolgom, de most mire gondoljak, ha éppen akkor telefonál, mikor elválnak útjaink. Felhívni viszont nem fogom, hogy minél előbb megtudjam a kérdésemre a választ. Azért van annyi tartás bennem, hogy ne engedjek a csábításnak. Pedig csak egy gombnyomás, és máris hívhatnám. Nem! Teljesen meg vagyok kattanva. Jó este volt, de ez még nem jelenti azt, hogy a telefonon kell lógnom. Majd Malajziában.

2003 - 10. fejezet

Mivel a maláj nagydíjig volt még két hetünk, így mindenki hazament, vagy éppen oda, ahol a csapat székhelye feküdt. Én speciel hazautaztam Spanyolországba, ugyanis oda költöztem, miután önállóvá váltam. Ez volt kb. 18 éves koromban. Oviedoban vettem magamnak házat, annak ellenére, hogy a szüleim is és a csapat székhelye is Angliában volt. Amikor kellett elrepültem az Egyesült Királyságba, de legtöbb időmet otthon töltöttem, ahol minden napom az edzéssel telt el.
Az egyik nap, mikor épp a futásra kerítettem sort, megláttam egy ismerős alakot bemenni egy szép környezetben fekvő emeletes házba. Otthonias és családias is volt egybe. Még sose figyeltem fel rá, de biztos építész keze van a dologban, hogy ilyen szép kis házat felhúztak. Annyira magával ragadott a ház, hogy nem vettem észre, mikor odalépett hozzám az ismerős alak.
- Szia! Hát te? – kérdezett rá
- Fernando? – döbbentem le – Te mit keresel itt? – álltam meg
- Ugyanezt kérdeztem én is.
- Itt lakok.
- Oviedoban? – döbbent le
- Aha. – vettem mély levegőket – És te?
- Ebben a házban élnek a szüleim. – mutatott az épület felé
- Nem mondod? – nyíltak nagyra a szemeim
- Itt születtem, és mivel van még két hetünk, vagyis már csak másfél, így gondoltam, meglátogatom a családom. – mesélte – Nem is tudtam, hogy itt laksz.
- Nem akartam Angliában maradni, és Spanyolország mindig is vonzott. – magyaráztam
- De miért pont Oviedo? – érdeklődött
- Nem tudom. – vontam vállat – Közel van a tengerhez, meg kicsit Angliához is.
- Nem akartál Angliában maradni, de a közelében mégis? – kérdezte hitetlenkedve – Elég furcsa egy gondolatmenet.
- Miért? Te hol laksz?
- Oxfordban.
- Elég távol a csapatod székhelyétől. – állapítottam meg. Kicsit vissza akartam vágni neki.
- Attól még, hogy francia a csapat, nem jelenti azt, hogy csak ott van gyár. – kacsintott
- Na persze. – fújtam ki a levegőt
- Hogy aludtál vasárnap este? – érdeklődött
- Remélem te jól.
- Persze, de téged kérdeztelek. – mosolyodott el. Ha megint vörösödök, azt már tényleg a melegnek tudhatom be. És észre se venné, mert már így is vörös az arcom a futástól.
- A hétvége járt az eszemben végig, és a verseny. Na meg az az sms, amit kaptam. – hunyorítottam rá
- Sms? – csodálkozott el
- Nem tudom, kitől szerezte meg az illető a számom, de nagyon nem fogom neki megköszönni.
- Én se tudom, ki lehetett az az áruló. – mosolygott
- De nem írtam vissza az illetőnek.
- Miért? Mit írt?
- Idézzem? – kerestem elő a telefonom a derekamra erősített tokból
- Ha megtennéd, megköszönném. – tette karba a mellkasa előtt a kezeit
- Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk. Megismételhetnénk máskor is. – olvastam fel az üzenetet
- Ilyet volt képes írni az a névtelen? – döbbent le
- Színésznek tök jó lennél. – nevettem el magam
- Szerintem autóversenyzőnek jobb vagyok. – tudatta velem – De miért nem írtál vissza? Vagy már tudtad, hogy ki küldte?
- Csak veled beszéltem. Marknak nem lett volna mersze írni. És ez az egy szerencséje.
- Mit gondolsz az sms-sel kapcsolatban?
- Majd még eldöntöm. – mosolyogtam rá – De most folytatom a kocogást. Fitten kell tartanom magam. – kacsintottam rá
- Nincs egyéni trénered?
- Minek az? Tudom, milyen gyakorlatokat kell elvégeznem, ahhoz meg nem kell senki, hogy magyarázzon. Ismerem a határaimat. Különben sem viselem el, mikor magyaráznak, hogy ne így, hanem amúgy. – adtam tudtára
- Makacs egy lány vagy.
- Örülök, hogy észrevetted. – kacsintottam rá, ami persze nem volt szokásom. Pasira kacsintani? Úgy félreértik, mint a huzat. – De most már tényleg mentem. Majd Malajziában találkozunk. – intettem neki, és tovább kocogtam. A karomra erősített iPodot bekapcsoltam. Épp a Survivor-Eye of the tiger című száma szólt benne. Imádtam ezt a számot. Kocogásra pont jó. Még régen láttam a Rockyt, és ott is pont ez szólt, miközben a színész edzett. Alapba utálok úgy futni, vagy éppen erősíteni, hogy nincs valami háttérzaj. És erre kiválóan megfelel a zene.
Kb. 10 kilométert kocoghattam le, legalábbis a csuklómra erősített mérő ezt mutatta. Nem éreztem magam fáradtnak, de a levegővétel nehezen ment. 10 kilométer egyhuzamban, ivás nélkül… Nem is baj. Nem árt a testmozgás, főleg úgy, hogy ilyen sportot űzök. Ezzel az állóképességemet is szinten tartom.
A házamhoz érve - ami Oviedo határában feküdt -, beléptem a nappaliba, és a konyhába siettem. A nappalim tök átlagosnak mondható. A konyhával szemközti falat egy kandalló díszítette. Fölötte fehér márványból párkány, amin a kisebb trófeáim foglaltak helyet, két oldalról közrefogva a családi fotót. Mondhatni, az emlékeim helye. A kandalló előtt egy kis dohányzóasztal állt üveglappal lefedve. Mivel nincs dohányzó ismerősöm, így az általános hamutartó helyett egy kis angyalka formájú szobor állt, kis könyvvel a kezében. A belseje üreges volt, és általában, ha nyugodt körülmények között akartam pihenni – főleg, mikor itthon vagyok -, akkor az angyalka belsejében lévő kis gyertyát meggyújtottam, és a gyengéd fényben úszó nappaliban harmonikus körülmények között elmeditálgattam. Persze az asztalkát barna bőrbútorok vették körbe. A kanapét különösen szerettem, mert ott mindig el tudtam terülni. És hogy még fokozzam a nappalim egyszerűségét, egy plazmatv kapott helyet a kandallóm fölött. Csak hogy kényelmesen tudjam nézni. És az elmaradhatatlan csillár is helyet kapott a mennyezeten, az óriási üvegablakokról nem is beszélve, amin keresztül rá lehet látni a szép zöld gyepre. Takaros, rendezett kis udvar övezi a házat.
A konyhába lépve, kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy üveg ásványvizet. Miközben kortyolgattam a frissítő italt, a jégszekrényből elővettem egy kis jégkockát, amit fél pillanatra a tarkómhoz raktam, hogy lehűtsem magam. Nem hagytam elő sokáig, nem akartam, hogy megolvadjon teljesen. Majd lecseréltem egy doboz vanília-csoki jégkrémre. Ebben a melegben nagyon megkívántam, így nem hagyhatom ki, hogy ne egyek legalább egy kanálkával. Leültem a konyhaablak előtt lévő asztalhoz, és belemártottam a kanalat a jégkrémbe. Felülhettem volna akár a konyhaszekrényre is. Az egész szett fekete mahagóniból készült. A konyhából nyílt egy kis étkező, ami igazából egy felhajtható pulttal volt elválasztva a konyhától. Tiszta praktikus. Miközben valaki vendégségben van nálam, látom, mit csinál. Csak egy a gond. Nem tudok főzni. Vendéglátónak meg pocsék vagyok.
Jégkrém evés közben elgondolkodtam azon, hogy a legrosszabb az, hogy nincs kivel megosztanom. Se a jégkrémem, se a házam. Képes voltam venni egy kétemeletes házat. Oké, mikor a barátiam itt vannak, akikből persze nincs sok, azokat el kell szállásolnom valahol, meg ha apáék idejönnek. De mikor egyedül vagyok, akkor… egyedül vagyok. És ilyenkor a ház nagyon nagy. Az emeleten potom csak 3 szoba van, és mindegyik jó nagy. Mindegyikhez külön jár egy fürdőszoba. Na igen. Kívülről nem tűnik akkorának, mint belülről.
Épp kaptam be a következő kanál jégkrémet, mikor a mobilom megcsörrent. Gyorsan felvettem, de a kanalat elfelejtettem kivenni a számból, és így szóltam bele a telefonba.
- Halló!
- Kate? – kérdezett rám a hívó fél
- Szijja apa! – vettem ki a kanalat a számból, mert leesett, hogy rossz helyen van – Bocsi, csak jégkrémezek.
- Legalább futás után?
- Túl jól ismersz.
- A lányom vagy.
- Még szép. – húztam ki magam, bár ezt apa nem láthatta – Amúgy miért hívtál?
- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e.
- Persze. Képzeld, Fernando itt van a szüleinél. – újságoltam el
- Legalább meglátogatja őket.
- Te ezt tudtad?
- Nem informálódtál elég alaposan.
- Ja, hogy nekem kellett volna kutakodnom utána? – vegyült némi felháborodás a hangomba
- Inkább ne kutakodj, hanem kérdezd meg tőle személyesen a dolgokat. – tanácsolta – Tudja, hogy hol laksz?
- Nem, de neked se ajánlom, hogy elmondd neki. Sőt, senkinek. Azt se tudom, hogy ki volt az a marha, aki megadta neki a számom. – tört ki belőlem
- Giancarlo. – mondta ki a nevet
- Mi? – döbbentem le – Ugye csak viccelsz?
- Szerinted viccelek? – kérdezett vissza. A hangja komolyságot tükrözött
- A vasárnapi lépésed után már nem vagyok veled kapcsolatba semmiben se biztos. – adtam a tudtára
- Ezen akarsz végig lovagolni? Hétfőn egyből bocsánatot kértem.
- Igen, tudom, de akkor is szarul esett.
- Nem tudnád egyszer ezt a „Sose felejtek” mottód félretenni, és elnézni nekem az egészet?
- Tudtad, hogy, hogy állok Markhoz, de te mégis elhívtad Ausztráliába.
- Mert azt akartam, hogy beszéljétek meg a dolgokat. Szép pár lett volna belőletek.
- De csak lett volna, ha én hagyom magam befűzni. – sóhajtottam fel – Neked meg kellene értened, hogy nekem olyan pasi kell, aki ismeri ennek a sportágnak a követelményeit.
- Ezek szerint Mark nem értette meg.
- Hát nagyon nem. De Fernando igen. – álltam fel az asztaltól, és elraktam a jégkrémet a fagyasztóba. Már kezdett megolvadni, és enni valahogy jobban szeretem, mint inni.
- Fernando? – döbbent le apa – Elmondtad neki?
- Vasárnap este utánam jött. Mit kellett volna tennem? – ültem vissza az asztalhoz – És ő legalább érti, mit érzek, mivel ő is ugyanabban a cipőben van, mint én. Bár ki tudja. Ő simán találna magának valakit.
- Csak a kérdés az, hogy az a valaki átérezné-e Fernando sorsát.
- Mindegy. Ne beszéljünk a pasi témáról, jó? – túrtam bele rövid, fekete hajamba – Akarsz még valamit?
- Majd jövő hét szerdán találkozunk.
- Irány Malajzia?
- Igen.
- Akkor majd Londonban, a reptéren. – fixáltam le a helyet – Szia apa!
- Szia! Majd még beszélünk. – nyomta ki a telefont. Én is lenyomtam, és az asztalra dobtam. Olyan lendülettel csúszott végig a sima felületen, hogy azt hittem, leszánkázik róla, de szerencsére a szélétől pár centire megállt. Csodás lett volna, ha a telefonom ripityára törik. Felálltam az asztaltól, és épp indultam fel az emeletre, a szobám irányába, még inkább a fürdőszobámhoz, mikor az az átkozott telefon megint megcsörrent. Mi a fene van itt? Én vagyok a miniszterelnök, vagy mi a szösz? Jön E.T, és tolmács kell hozzá? Visszasétáltam az asztalhoz, és felkaptam a telefont. Meg se néztem ki hív, csak gyorsan felvettem, mert hamar le akartam rendezni, hogy végre mehessek zuhanyozni, mert úgy bűzlök, mint a romlott hal.
- Mondd gyorsan, mert kezdem azt érezni, hogy rohad le a bőröm. – vettem fel a telefon. Kedves fogadtatás. Ezek után merjen beleszólni a hívó fél.
- Valahogy nem lenne gusztusom versenyezni ellened, ha oszladozó húscafattá válsz. – hangzott a válasz. Tuti fintort vágott az illető, mert mikor mondta, én is elfintorodtam.
- Tök jó, hogy ma még nem ettem rendes kaját. – nyeltem nagyot
- Te kezdted. – tudatta velem
- De nem kellett volna fokoznod.
- Kate!
- Fernando?
- Csak azért hívtalak, mert kíváncsi vagyok, hogy ráérsz-e este.
- És milyen mákod van, hogy a számom megvan. - ironizáltam
- Azt mondtad, nem haragszol. – emlékeztetett
- Én ilyet nem mondtam. – vágtam vissza – De Giancarlot kiherélem.
- Mert megadta a telefonszámod? – döbbent le
- Azért.
- Ennyire titkos lenne?
- Miért nem kérted el tőlem? – kérdeztem rá
- Hát… - hallottam, hogy hezitál, de aztán nem folytatta - De azt mondtad, hogy gondolkodsz az üzeneten. – említette meg
- Tudom.
- És? – érdeklődött
- Ma akarod megismételni a beszélgetést? – kérdeztem vissza
- Este ráérsz?
- Komolyan beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Nincs április elseje. Tuti csak szívatni akar. Mert hogy én… Nekem ő… Szóval na. De hogy ő…és én…
- Igen, én és te. Nem akarok bevonni mást. – hallottam a vonal túloldaláról
- Mi van? – hadartam el
- Mondod, hogy ő és én. Én meg mondom, hogy én és te. – válaszolt
- Hangosan gondolkodtam? – kérdeztem rémülten
- Fogjuk rá.
- Remek. – torzult el az arcom. Egyszer lelövöm az agyam ilyen helyzetben. Ha beindulnak a fogaskerekek, közéjük dugok egy vasrudat.
- Mióta élsz itt Oviedoban?
- Betippelem neked fél évre.
- Akkor még nem ismered a környéket.
- Nem nagyon. Időm se volt eljárkálni. Csak kocogni szoktam, de akkor se a környezettel vagyok elfoglalva. – meséltem
- Akkor körbevezetlek. Találkozzunk itt anyáék háza előtt. Remélem, nem laksz messze.
- A város határába. Majdhogynem. – tippeltem meg
- Nincs olyan messze. Akkor 7-kor. Jó lesz?
- Tőlem. – vontam vállat
- Addig szia! – köszönt el
- Szia! – köszöntem el én is, és kinyomtam a telefonom. Aszta a rohadt… Mi a fenét csináltam én? Belementem egy randiba? Ráadásul Fernando Alonsoval? Mély levegő, és aztán gyors szívroham. Most körülbelül olyan lehetek, mint egy rajongó, de akkor is. És a gáz az, hogy most már neki is nyilvánvaló, hogy tetszik nekem. Mit gondolhat? Most oké, hogy elhív. Bár nem tudom, hogy randinak tudható-e be, vagy minek. Lehet, hogy csak szakmai traccspartit tartunk. Azt viszont nagyon remélem, hogy nem az a „Jöttem, láttam, megdöntöttem, mentem” típus. Nagyon nem köszöni meg magának, ha ilyen.
Ledobtam a telefont a kanapéra, és felsiettem a szobába. Nem akartam magammal vinni a mobilt, mert ha még egy hívásom lesz, kitépem az összes hajam. A szobában, menet közben elhagytam magamról mindent. Belépve a zuhany alá, megnyitottam a csapot, és a zuhanyrózsából a kellemesnél is kellemesebb víz áztatta a bőröm. A falnak támasztottam a két kezem, és hagytam, hogy a meleg víz végigcsordogáljon a hátamon. Nem akartam sietni. Így gyorsabban regenerálódok. És mivel este egy idézőjeles randim lesz, tisztának kell lennem. Több órás fürdés csak meg hozza majd a kívánt hatást. Igaz, nem akarom elcsábítani Fert, de az izzadságszag nem a legkellemesebb, és azt csak hosszas áztatással lehet elűzni jó messzire. És át kellene gondolnom azt is, hogy mit vegyek fel. Persze ezen sose szoktam gondolkodni. A kényelmesség híve vagyok, így biztos nem fogok magamra venni semmi puccos cuccot. Mondom, nem akarom elcsábítani. Sétához megteszi egy farmer, póló, sportcipő. Jézus! Mit csinálok? Azon agyalok, hogy mibe öltözzek? Neeeeeeeeem. Na ne. Felemeltem a fejem, és engedtem, hogy a meleg víz az arcomat áztassa. Nyugtató. És most hallom, hogy a telefonom eszeveszettül csöng. Már megint hiányzok valakinek. Biztos ideért E.T, és képtelenek megérteni, mikor azt mondja „E.T. Haza.” Lényegtelen. Ha végeztem, megnézem ki keresett. Visszahívni biztos nem fogom. Majd ha fontos vagyok számára, hív. Ha meg nem ismerem, akkor biztos, hogy felvenni se fogom. Olyan keressen, aki fontos. Mert minden fontos ember szerepel a telefonkönyvemben. Kivéve egyet. De őt fürdés után egyből beleszerkesztem a kis névsoromba.

2003 - 9. fejezet

Kb. 2 órát álltam a zuhany alatt. Olyan jól esett a forró fürdő, hogy akár még tovább is maradtam volna, de apa azt mondta, hogy legkésőbb 8-ra legyek készen. Most még mondania kell, hogy mikor hova, mert ez az első alkalom, hogy ilyen helyen járok. Kisebb kategóriákban csak elmentünk verseny után a srácokkal meginni valamit, és kész. Bár mivel akkor is én voltam egyedül lány, így nem sűrűn jártam el velük.
Most jött el az a pillanat, amikor alaposan meggondoltam, hogy mit vegyek fel. Végül egy sötétkék, többzsebes csípőfarmer és egy nyakbakötős, fekete felső mellett döntöttem. Elvégre parti lesz. És az ilyenfajta partikon nincs megszabva, hogy az ember mibe öltözzön fel. Természetesen a farmer mellé egy fehér, tépőzáras sportcipőt húztam. A lényeg, hogy öltözködés terén önmagamat adjam, ha már változok viselkedés terén. És ez nem csak az ígéretemnek köszönhető. Átéltem valami olyat a futam alatt, amit nem tudok leírni, körülírni meg pláne nem.
A farmer egyik zsebébe elsüllyesztettem a telefonom, egy másik zsebébe raktam egy kis pénzt. A hátamra vettem a farmerkabátot, és elhagytam a szobát. Apa már ott várt az ajtó előtt. Nem rég érhetett ide, mert még eléggé lendületben volt.
- Kész vagy?
- Persze. – zártam be az ajtót – De mielőtt elindulunk, lenne egy kérdésem.
- Mondd csak.
- Mit tettél, ami nekem nem fog tetszeni?
- Erről ne beszéljünk inkább. – indult el a lift felé
- De egyszer el kell mondanod. – mentem utána
- Idővel meg fogod tudni.
- De tudod, hogy akkor irtó pipa leszek rád. – léptünk be egyszerre a felvonóba
- Vállalom a kockázatot. – nyomta meg a földszint gombját – De azzal, hogy elmondom, elrontanám az estéd.
- Ennyire rossz lenne? – hűlt el kicsit az arcom
- Én nem gondolom rossznak, de neked biztos nem fog tetszeni.
- Felcsigázol teljesen. – léptünk ki a liftből – Amúgy a többiek ott vannak a… Hol is? – kérdeztem rá, mert azt se tudtam, hogy hol lesz a buli. Megyek bele a vakvilágba, csak azt nem tudom, hogy hol fogok kikötni.
- Itt lent lesz a szálloda nagytermében.
- Akkor nem megyünk messzire. – állapítottam meg. Hülye egy helyzet. Naná, hogy nem megyünk messze, ha itt maradunk az épületben.
- Már csak mi hiányzunk. – nyitotta ki előttem a terem ajtaját. Be se kellett lépnem, már megütötte a fülem a hangzavar, ami zenével vegyült. Méghozzá milyennel. Nem ismertem, de eléggé pörgős volt. Igazi bulis zene. Vagy mondanám versenyzős zenének. Az autómba ülve, feltekert hangerővel simán tudnék száguldozni. De ez szép álom marad. Most viszont itt vagyok, így nem hagyom ki, hogy ne menjek beljebb, és ne kezdjek el riszálni. Szoktam bulikba járni, de azok teljesen mások voltak, mint ez. Mindenki itt van, akinek itt kell lennie. Ahogy látom, pár szurkoló is itt téblábol. Riporterek, szerelők, pilóták, csapatfőnökök. És az én csapatom a terem másik felében. Gyorsan áttáncikáltam a termen a srácokhoz. Néhány embernek nekikoccantam, de mivel siettem, így nem álltam le, csak odadobtam nekik egy „Bocsi”-t. Csak akkor álltam meg, mikor teljes testfelületemmel neki mentem egy nekem háttal álló egyénnek. Egy lépést hátrább léptem, miközben ő megfordult. Rémülten néztem rá, mint egy kislány. Még akkor is, amikor megláttam, hogy ki az. Természetesen Fernando állta el az utat, hogy nehogy szabadon eljuthassak az ajtótól a terem túlsó végébe. Jarnoval, Giancarloval, Michaellel beszélgetett, meg még voltak páran, akiket nem tudtam hova tenni. Vörösödött az arcom rendesen. Nem csak azért, mert meleg volt, hanem azért is, hogy, hogy nézhetnek rám ezek után. Na meg persze a szerelésem. Eddig nem volt olyan pilóta, aki ne jegyzett volna meg valamit az öltözködésemmel kapcsolatban. Pedig most igazán nőiesen öltöztem fel. Minden idomom látszik, pedig aztán nem szeretem magam mutogatni. Nem is értem, mi ütött belém.
- Csinos vagy. – jegyezte meg Michael
- Hát… Köszönöm. – gyengült el a hangom. Még senki nem mondta nekem, hogy csinos vagyok. Tőle meg pláne nem vártam volna.
- Hova siettél ennyire? – érdeklődött Fernando

- A srácokhoz. – mutatattam a kis csapat felé, akik minket figyeltek. Nagyon mosolyogtak rám, és ekkor szúrtam ki, hogy apa ott áll mellettük. Na csodás. Elmondta nekik? De miért kell mindig mindenkinek mindent elmondania? Tényleg öregszik. Ha így folytatja, ezt a tudtára is fogom hozni, és akkor lesz csak bajban. A saját lánya, akinek támogatnia kellene a korával kapcsolatban, közli vele, hogy öreg. Ennél rosszabb nincs is.
- Eléggé jó kedvük van. – állapította meg
- A te csapatod nem örül annak a két pontnak, amit begyűjtöttél? – kíváncsiskodtam
- Én még szereztem hozzá 4-et. – jelentkezett Jarno
- Akkor összesen 6 pont. – adtam össze gyorsan - Miért nem ünnepeltek?
- Itt vagyunk, nem? – mutatott körbe a teremben. Totál hülyének éreztem magam. De főleg azért, mert a csapatom tagjai vigyorogtak rám, mint a vadalma. Esküszöm, ha odajutok… nem is tudom, mit fogok tenni.
- Valami baj van? – kérdezett rá Fisicho, mert mereven bámultam a terem másik végébe
- Tudod, mi a bajuk? – mutattam a fiúkra, de most már ujjal
- Örülnek. – válaszolt Fisicho helyett Nando
- Én is örülök, de mégse vigyorgok, mint a vadalma.
- Mindenki máshogy mutatja ki az örömét.
- Ez igaz. – helyeseltem. Viszont rohadtul idegesít, ahogy néznek rám. Még csak véletlenül se pillantanak máshova, vagy bámulnák a csajokat. Nem. Engem kell nézni, és jót mulatni rajtam. De ha azon vigyorognak… ha apa elmondta nekik, én esküszöm, kupán vágom az összeset.
- Mesélj valamit magadról. – terelte el a gondolataimat Michael
- Mit? – kérdeztem vissza. Ha nem mondanak konkrét dolgot, nem tudom, mit mondjak.
- Amit fontosnak tartasz.
- Semmi nem fontos velem kapcsolatban.
- Szeretsz titkolózni? – mosolyodott el Fer
- Nem nagyon szeretek magamról beszélni. – húztam félre a szám – De ti miről beszélgettetek, mielőtt fennakadtam a hátadon?
- Épp a bakiainkat osztottuk meg egymással. – válaszolt a kérdésemre Carlo
- És? Mik voltak azok? – néztem a fiúkra, de egyik se mutatott hajlandóságot arra, hogy válaszoljon a kérdésemre
- Én például – kezdett bele Fernando – mikor idekerültem 2001-ben a Minardihoz, összekevertem a kormányon a gombokat. Szerencsére ez teszteken volt, és mikor beértem a boxba, közöltem a srácokkal, hogy a rádió nem ér semmit. Erre közölték, ha a rádió feliratú gombot nyomnám, könnyebb lenne a kommunikálás.
- Az anyja. – kuncogtam – Mit nyomtál meg helyette?
- A tanksapka nyitó gombját. – mondta teljesen fapofával
- Jézus! – röhögtem fel hangosan. Hallottam már sok ciki történetet, de ez az összeset übereli.
- És neked van valami gázos sztorid? – kíváncsiskodott Fer
- Szó szerint gázos. Egy versenyemen úgy akartam a célegyenes előtti kanyart bevenni, ami majdnem megfelelt egy visszafordítónak, hogy a gázt és a féket egyszerre nyomom. – kezdtem el mesélni a történetet
- Vagyis driftelni akartál. – szűrte le Fer
- Igen. – bólintottam rá. Mindenki értette, miről beszélek, és érdekelte is őket, de Fernandot valahogy sokkal jobban. Talán azért, mert ő is nem rég hagyta ott a Cartot. – Szóval, ez volt a tervem, hogy hamarabb túlmenjek a kanyaron, ne veszítsek sokat a sebességemből, és simán állva hagyjam a mögöttem lévőket. – folytattam
- De? – kíváncsiskodott Michael
- Elszúrtam a pedálokat. Az istenért nem akart összejönni a tervem. Nem működött a fék. Úgy estem be a kanyarokba. – meséltem. Mindenki feszülten hallgatta, hogy folytatódik a mondandóm – Mikor kimentem a boxba, pattogtam a srácoknak, hogy fék nélkül cseszhetem az egész versenyt. Ők csak értelmesen néztek rám, és azt mondták, hogy ha a féket nyomnám tuti sikerülne a tervem. Mondtam nekik, hogy én azt nyomom, már a lábam az aszfaltot éri, de a képembe röhögtek. Verseny kellős közepén. Félretessékelték a lábam, és megmutatták, hogy ne a legszélsőt nyomjam, mert az csak vész esetén van bent, és akkor működik, ha az eredeti tényleg elromlana. Nesze neked nagy erőfeszítés. Otthagytam őket, és folytattam a versenyt. – fejeztem be a sztorit. Mindenki, aki körülöttem volt, és hallotta, elröhögte magát. Némelyikük még a szemeit is törölgette. Persze, az arcmimikát nem hagytam el, hisz azzal tudom magam hitelessé tenni. Egy régi sztori arcjáték nélkül nem az igazi.
- És mi lett a végeredmény? – törölte ki Michael szemeiből a könnyeket
- Természetesen nyertem. – vigyorogtam rá önelégülten.
- Ennél szerencsétlenebb történetet még életemben nem hallottam. – röhögött még mindig Fer
- Örülök, hogy színt hozhattam az életedbe. – gúnyolódtam. Tudom, bunkó voltam. Viszont a történet tényleg oltári vicces így visszagondolva, de akkor nagyon nem volt az. Éles helyzetben majdnem bemondtam az unalmast. Szerencsére, hogy akkor nem voltam beszari. Most is csak azért féltem, mert első verseny a nagyok között.
- Ugye nem? – hunyorított rám, miközben próbált komolyodni
- Nyugi. – kacsintottam rá – De ha nem bánjátok, én most odamegyek a csapatomhoz, és egyesével vakítom meg őket. – hagytam ott a fiúkat, mert már totál idegesített a vadalma stílus.
Odaérve hozzájuk kisebb fajta meglepetés, vagy inkább szívroham ért. Egy olyan ember volt a társaságukban, akire nem számítottam. És őszintén szólva, nem is nagyon akartam vele találkozni. Szóval apa ezt titkolta el. Ezért mondta azt, hogy nem fog a dolog nekem tetszeni. Hát nem is tetszik! Ennyire hogy tud kicseszni velem?! Nem! Rossz a kérdés. Ennyire hogy képes kicseszni velem, és ezáltal belerondítani az életembe?! Ezzel… Ez az estém egyenlő a nagy 0-val, és annak is a negyedik hatványával.

- Szia Kate! – köszönt a nemkívánatos személy
- Szia! – néztem rá semmitmondóan – Mark! – nyomtam meg a nevét
- Szépen versenyeztél. – dicsért meg.
- Csak nem voltál itt azon is? – kérdeztem, de nem döbbentem le, hisz apa már mondta, hogy olyat tett, amivel megbánthat. Hát sikerült.
- De, és végig neked szurkoltam.
- Micsoda meglepetés. – gúnyolódtam – És mi vett rá, hogy ide gyere? – vontam fel a szemöldököm
- Eddie szólt, hogy ma leszel beavatva a Forma1-ben. Látni akartam, hogy boldogulsz idegen környezetben. – mesélte – És látni akartalak téged is. – nézett a szemeimbe
- Szóval látni akartál. – szisszentem fel – Ezt most ugye te se gondolod komolyan?
- Kate, sajnálom… - kezdett bele, de félbeszakítottam
- Nem érdekel, tudod. Totál hidegen hagy. – néztem rá olyan komolyan, hogy ennél komolyabban már nem is lehet nézni
- Kate, ezt azért meg kellene beszélnetek. – kért meg szépen apa
- Ezt pont te mondod?! – fordultam felé. Dühös voltam rá, és ezt nem takartam el előle. Sok mindent lenyeltem már életem során, de hogy az apám ellenem szövetkezzen, azt nem tudom megemészteni. – Nem voltál képes elmondani, hogy mit tervezel! De igazán elmondhattad volna, hogy ezt a majmot idehívod! – mutattam Markra
- Hé! – háborodott fel a jelző hallatán
- Fogd be! – dörrentem rá – Van képed idejönni, és benyögni, hogy látni akartál?! Pont te?! – böktem meg a mellkasát. Körülöttünk a fiúk már tisztes távolságba kerültek, mert még ők se láttak ilyen mérgesen. Sőt, senki. Apának se volt alkalma ilyen állapotban látni, de ezt most ő hozta ki belőlem Markkal együtt.
- Mi a fene bajod van?! – emelte meg most már ő is a hangját
- Még kérded?! Emlékszel rá, hogy min vesztünk össze kb. 1 hónapja? – vontam fel a szemöldököm – Azon gondolkozz el, és utána gyere vissza! És különben is. Semmi közünk egymáshoz. – tártam szét a kezem
- Ez most nem így lenne…
-… ha te nem cseszed el. – fejeztem be a mondatát
- Itt, mindenki előtt bele akartok ebbe menni? – kérdezett rá apa, amikor már mindenki ránk pislantott egyszer-egyszer.
- Aki nem kíváncsi rá, az ne nézzen ide. – közöltem vele színtelen hangon, majd Mark felé fordultam
- Nem én cseszetem el. – játszotta a szentet. Másnál ez hatásos lett volna, de nálam korántsem volt az. Egy idegen ember simán bedől ennek a nézésnek, de én már jól ismerem, mint a rossz pénzt. Igaz, meg kell hagyni, Mark kellőképpen jóképű pasi. Magas, gyönyörű barna szemek, világosbarna, tüsi haj. Úszó lévén széles vállai vannak, amik biztonságot nyújthatnak. De nem nekem. Arra a fajta biztonságra nekem semmi szükségem. Főleg nem tőle. Már nem.
- Ki állított válaszút elé?! Ha?! Ki mondta azt, hogy ne azzal foglalkozzak, ami érdekel, hanem menjek vele?! Ki piszkált mindig azzal, hogy nekem fontosabb az autósport, mint a barátom?! – zúdítottam rá a kérdéseimet
- Én. – mondta halkan
- Hogy mondod? - tettettem a süketet
- Én! – mondta hangosabban – Most jó?
- Csak tudod, nem volt jogod ezekhez a dolgokhoz! Semmi közöm nem volt hozzád! Próbáltál meghódítani, de nem jött össze! És még volt bőr a képeden bevágni a durcit, hogy én veled sose megyek el egy versenyre se, mikor te mindig ott vagy mellettem! – tört ki belőlem – Csak azt nem értem, minek lógtál mindig a versenyeimen, ha teljesen hidegen hagyott ez a sport!
- Mert szerettem volna veled lenni! Mert te érdekeltél, és nem ez a nyavalyás sport! – tört ki belőle is valahonnan a lelke legmélyéről – Nem akartam elfogadni, hogy nem lehet közöttünk semmi!
- Én már a kezdetek kezdetén, mikor többször is találkoztunk, megmondtam neked, hogy nem lesz jó vége ennek. Én olyan embert akarok magam mellett tudni, aki érzi ennek a sportágnak a súlyát, és maga is részese. – ismételtem meg, amit kb. 1 évvel ezelőtt mondtam neki. Úgy él bennem az egész, mintha tegnap történt volna. Nagyon összevesztünk. És a röhej az, hogy még neki áll feljebb. Én nem hagytam nyitva a kiskaput. Minek akart betörni rajta? Hogy szenvedjen utána? Az már az ő baja.
- Pedig azt hittem, hogy változni fognak a dolgok. Hogy te is változol, és esetleg…
- Mark! Te egy remek úszó vagy, és egy remek férfi. Leszámítva azt, hogy magadhoz akarsz láncolni olyan embereket, akik alkalmatlanok arra, hogy mindig kísérgessenek téged. – mondtam higgadtabban – De azzal a kijelentéseddel, hogy „Ha nem megyek el veled egy versenyre sem, akkor ne találkozzunk.”… Ezzel nagyon elcsesztél mindent. Nem volt köztünk semmi, de még azt az esélyt is elvesztetted ezzel, hogy akár történjen is valami. És a barátság is romokba dőlt. – hoztam a tudtára – De ha nem gond, én inkább visszamennék a szobámba, és lefeküdnék. – néztem apára – Jó éjszakát! Holnap találkozunk. – adtam két puszit neki, és amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a termet. Bárhol máshol, csak ne itt. Ha ezt tudom, nem jövök le ide. Hasznosabban is el tudtam volna tölteni az éjszakát, minthogy beszélgessek azzal az emberrel, akit a hátam közepére se kívánok.
Belépve a liftbe Fernandot láttam közeledni. Remélem, nem ide jön, mert most magányra vágyom. Bár miért is jönne pont hozzám. Már képzelődök is.
- Tartsd, légyszi. – sietett, mielőtt még az ajtó becsukódott volna. Épp belépett, mikor a lift ajtaja elzárt minket a szálloda haljától. – Köszi. – pillantott rám, de közben a számokat is nézte, ahogy egymás után világosodtak ki, jelezve ezzel, hogy melyik emeleten járunk.
Amint a 3-as felvillant, az ajtó kinyílt. Fernandoval egyszerre léptünk ki az ajtón, és megindultunk a folyósón a szobák felé. Nem szóltunk egymáshoz egy szót se. Még véletlenül se pillantottam rá, hátha ő is pont akkor néz rám, és magyarázkodhattam volna. Leparkoltam a szobám elé, ő viszont nem ment tovább a sajátjához. Azt hiszem, itt kezdődik az este második felvonása. Csak a baj az, hogy nem tudom miről fog szólni az előadás.
- Segíthetek? – fordultam felé kicsit félve
- Ami azt illeti, igen. – lépett közelebb hozzám – Lenne egy kérdésem.
- És pedig?
- Ki volt az a srác ott lent?
- Ezt te se akarhatod tudni. – néztem zavartan félre. 2. felvonás: érdeklődés a lány iránt.
- Kate! Tett valami rosszat veled? – érdeklődött. Ugye ez most nem komoly? Mit akar Fernando Alonso tőlem?
- Úgy gondolom, hogy ez nem tartozik rád. – néztem a szemeibe. Azokba a gyönyörű barna szemekbe.
- Figyelj! A Forma1 egy nagy család. Attól még, hogy új tagok vagyunk, ugyanúgy törődnünk kell egymással.
- Ezt honnan olvastad? – néztem kicsit idiótán rá. Túl diplomatikusan fogalmaz. Már éjfél is elmúlt. Nem lehetne egyszerűbben?
- Mi? – nézett értetlenül
- Csak tudod, az a helyzet, hogy én még a családomnak se mondok el mindent. – válaszoltam a korábbi mondatára, mert nem akartam belemenni mélyebben az értetlen szövegelésbe – A mai nap után meg pláne nem fogok.
- Miért? – érdeklődött továbbra is. Ahogy látom, hajthatatlan.
- Apa teljesen… belém gázolt. – nyögtem ki nagy nehezen – Idehívja ezt a majmot – mutattam a lift felé -, mikor tudja, hogy mit tett.
- Mit? – kíváncsiskodott tovább
- Legyen elég annyi, hogy nem akarom látni. – néztem rá, de a szemem sarkában ott ültek a könnycseppek. Nem akartam, hogy lássa, ezért inkább lehajtottam a fejem.
- Bennem megbízhatsz. – döntötte előre a fejét, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe
- Megérted, ha azt mondom, hogy nekem olyan pasi kell, aki tudja, mivel jár ez a sportág, és hogy ilyenben versenyezzen? – pillantottam fel rá, de még mindig nem néztem teljesen a szemébe. Kicsit frusztrált ez a helyzet. Itt áll pár lépéssel előttem az az ember, akivel tegnap piszkáltuk egymást, és akiről már első látásra azt mondtam, hogy „Hű az anyja.”
- Persze. – bólintott rá – Csak az értheti meg a sportág nehézségeit és követelményeit, aki maga is részese. – mondta azt, amit én korábban Marknak
- Na látod. Ő nem értette meg. – néztem most már fel rá teljesen
- Azt akarod mondani, hogy az a tetű – mutatott a lift felé – magához akart láncolni? – ült ki döbbenet az arcára
- Valahogy úgy. – bólintottam rá a kérdésére – 2 évig udvarolt, kísért mindenfelé, de megelégelte, mikor nekem nem volt időm elmenni egy versenyére se. Lényegtelen, hogy egy ilyen versenyen ismerkedtünk meg, de én állítólag sose járok úszásra.
- A tréningben neked is a kötelező elemek között van. – szisszent fel
- A lényeg az, hogy én nem szeretem az ő sportját, ezért nem mentem el, ő meg mindig jött velem. – magyaráztam neki – Nem volt közöttünk semmi, csak barátság, de már válaszút elé állított: Ha nem megyek el vele egy versenyre se, akkor ne találkozzunk.
- Ez de paraszt. – szisszent fel Fer
- És megmondtam neki, hogy nekem olyan pasi kell, mint amilyet az előbb mondtam neked.
- És most se akart eljutni a tudatáig?
- Nem tudom. – sóhajtottam – Na de mindegy. Sikeresen elcseszték az estémet, pedig még akartam a srácokkal mulatni. De azt hiszem, ez Malajziára marad.
- Ott már nem fogsz félni?
- Most már optimista vagyok a versenyeket illetően. – mosolyogtam rá. Végre kezdtem magam felszabadultabbnak érezni. Élvezem a társaságát. Most már bátran kijelenthetem. Pedig első nap hogy meg tudtam volna szorongatni a gigáját, mikor szemétkedett velem.
- Feltűnt, hogy sokat változtál tegnap óta?
- Megígértem apának, hogy nem fogok kakaskodni senkivel. – tudattam vele – De nem csak az ígéret. Valami más is közrejátszott, de nem tudom, hogy mi.
- Felnőttél. – válaszolt a kijelentésemre – Átlépted a mérföldkövet. Én is így voltam 2001-ben. – említette meg
- De ugye nem fogok begyöpösödni?
- Én szerinted begyöpösödtem? – nevetett halkan
- A tegnap után nem ezt feltételezném.
- A tegnap. – mosolyodott el. Biztos visszagondolt arra, amit műveltünk. – Nem olyan vagyok, csak valahogy… Kihoztad belőlem. Nem szoktam kötekedni, meg semmi. – magyarázkodott
- Szóval te egy csendes, visszahúzódó srác vagy.
- Azért a véleményemet nem titkolom el. – kacsintott
- Ne is. Az tartja az erőt benned, ha határozott vagy. – mosolyogtam rá
- De ahogy látom, te most nem vagy határozott. – fürkészte a tekintetem
- Miért?
- Mert szép lassan elpirulsz. – mosolygott rám szelíden. Bár ez hülye jelző, de mégis ilyen volt a mosolya.
- A francba! – kaptam a kezem az arcomhoz – Mióta vagyok ilyen?
- Kb. mióta leálltam veled beszélni.
- Ó, hogy menj a francba. – löktem meg a vállát. Fernando csak elnevette magát. Neki lehet humoros, de nekem totál égő.
- Most ezzel mi a bajod? Hízelgő, hogy már a puszta jelenlétem is kiváltja belőled. – nézett rám csillogó szemekkel. Nekem annyi. Már egyértelmű számára, hogy bejön nekem. Itt süllyedek el szégyenemben. Menjek már! Miért nem megyek? Itt az ajtó mögöttem, csak be kell helyeznem a zárba a kulcsot, elfordítani, és elbújni. Egyszerű a forgatókönyv, csak jelen helyzetben elég nehéz megvalósítani, ugyanis földbe gyökereztek a lábaim. És tudja, és… Ezek után hogy nézek rá semlegesen? Én sehogy, de ő se fog. És az a hülye banda a nagyteremben ezen vigyorgott. Mintha előre tudták volna, hogy ő és én beszélgetni fogunk. Igaz, a teremben így is tettünk, de most viszont… Valaki jöjjön, mert menten elájulok.
- Ööööööööö. – hagyta el ennyi a számat
- Mitől tartasz?
- Jelen állás szerint?
- Igen.
- Hogy nem fogok tudni időben lefeküdni. – nyeltem nagyot. Ilyen helyzetbe még sose voltam. Nem volt ennyire feltűnő, ha egy srác bejött. Na jó, meg az illető nem is állt ilyen közel hozzám, hogy észrevegye.
- Menj csak. Majd Malajziában találkozunk. – intett, majd elment a szobája felé
- Öröm volt beszélgetni veled. – szóltam utána
- Nekem volt öröm, hogy elmondtad, pedig nagyon vonakodtál beszélni a témáról. – állt meg a szobaajtó előtt. Kb. 4 szoba lehetett közöttünk, de minket ez nem zavart. Elvégre mindenki lent volt a bulin.
- De remélem, megérted, hogy miért.
- Egy ilyen taplóval ne foglalkozz. Az ilyen csak saját magát szereti.
- Igen. – dörmögtem az orrom alatt – Szia! Jó éjszakát! – intettem neki, majd elfordítottam a zárban a kulcsot, és beléptem a szobába. Még mielőtt becsuktam volna az ajtót, kikukucskálta, hogy Fer mit csinál, de addigra már ő is eltűnt a szobában. Minek is gondoltam azt, hogy kint marad. Becsuktam az ajtót, rázártam, és lehuppantam a fotelba. Teljesen elterültem benne. Annyi minden történt ez alatt a hétvége alatt, hogy feldolgozni is alig tudom. Kezdetnek, elkezdtem az életem újabb szakaszát. Bekerültem egy kis csapatba, aminek annál nagyobb a szíve. Összeismerkedtem pár pilótával, akivel azt hiszem, tartós barátság is kialakulhat. Van egy remek csapattársam Giancarlo személyében, akire bármikor számíthatok, ha valami gondom van. Ő nyújtott segítséget abban is, mikor bepánikoltam. Na és Fernandoval se indult zökkenőmentesen az új fejezetem. Egyből piszkálódásba kezdtünk, holott olyan emberrel nem vívok szócsatát, akit nem is ismerek. Legalábbis, amíg nem beszéltem vele legalább egyszer. Aztán jött a verseny, amin a 17. helyről rajtoltam, de sajnos kiestem. Ennek ellenére a bulin ünnepelhettük volna, de apa elcseszte azzal az egészet, hogy Mark Fostert idehívta. Azt az embert, akivel nem nagyon akartam találkozni a hátralévő életem során. Ezért inkább otthagytam a helyszínt. Majd Malajziában ünneplünk. Remélem, oda már nem tolja el a képét. Most pedig Fernandoval a beszélgetésünk… Mintha tegnap nem is cseszegettük volna egymást. De igaza van. A verseny során felnőttem. Felnőttem minden fajta feladathoz, ami a Forma1-gyel kapcsolatos. Jól esett ez a beszélgetés, csak az a baj, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy tetszik nekem. Miért kell nekem mindig elpirulnom? Betudhattam volna annak is, hogy melegem van, de én hülye nem vágtam ki magam ezzel a szöveggel. Miért is kellett volna? Had égessem csak magam még inkább…
Már épp hunytam le a szemem, mikor a telefonom jelzett, hogy sms érkezett. Előhalásztam a zsebemből a készüléket, szétnyitottam, és egy ismeretlen szám volt a feladó. Megnyitottam az üzenetet, és ekkor koppant csak az állam. Hogy a búbánatba? Nem is adtam meg senkinek a számom, kivéve a csapatból egy-két embert, akinek nagyon muszáj tudnia. Szóval ők a ludasak. Ők adták tovább. Azt hiszem, komoly elbeszélgetésben lesz részem velük. Rácsörögtem az illetőre, jelezve ezzel, hogy megkaptam az üzenetét, majd felálltam, az éjjeliszekrényre tettem a készüléket, és elfeküdtem az ágyon. Nem kellett pár perc, és elaludtam. Álmomban újra átéltem a versenyt, és annak minden pillanatát.

2003 - 8. fejezet

Bent ültem a kocsimban, és vártam, hogy a felvezető kör megkezdődjön. A srácok már megfogyatkoztak körülöttem, mert csak két perc volt hátra. Apa is elhagyta a terepet, és a boxban várta a rajtot. Mikor kigurultam a boxból, hogy elfoglaljam a helyem a rajtrácson, láttam rajta, hogy nagyon izgul értem. Ugyanez igaz volt Bobra is, a mérnökömre. Közel kerültünk egymáshoz ez alatt a rövid idő alatt. Szoros barátság alakult ki közöttünk. Apával ellentétben, ő még mellettem volt a rajtrácson, és röviden ismét elmondta a stratégiánkat. Már kívülről fújtam a dolgot, de jó volt, hogy valaki beszél hozzám még a rajt előtt. Aztán eljött az idő, és a maradék csapattagoknak is kellett hagyniuk a pályát. Egyedül maradtam a többiekkel. Én és a száguldó cirkusz.
Kialudtak a fények, és megkezdtük a felvezető kört. Szerencsére jól indult a kocsi, így nem kell tartanom a rajtnál sem. Remélem. Bob néha rászólt a fülemre, hogy melegítsem a gumikat. De csak azért tudta ezt megtenni, mert bekapcsolva hagytam a rádiót. Csak erre a rövid időre. Láttam, hogy az előttem haladók cikk-cakkban mennek a pályán, valamelyikük rá is fékez, és úgy rángatja a kormányt. Én úgy voltam vele, jobb a békesség, és a pálya teljes szélességét kihasználva mentem normál tempóban. Vigyáztam az előttem és a mögöttem lévőkre.
A kör végén beálltunk a helyünkre. Állítom, a pulzusom magasan verte a 200-at. Úgy éreztem, a szívem rövid időn belül utat tör a bordáimon keresztül ki a külvilágba. Kicsit se izgultam. Ez a normál állapot nálam. Csak a lámpák aludjanak ki. Visszaszámlálás: 5, 4, 3, 2, 1, GO! A lámpák kialudtak, én pedig tövig nyomva a pedált, megkezdtem az 58 körös ausztrál nagydíjat, ami egyben életem első Forma1-es versenye is volt.

A rajtom elég jól sikerült. Nem volt ütközés, és ez már pozitívumnak számít. Ráadásul száraz gumikon rajtoltam, aminek köszönhetően előrébb sikerült lépnem. A második körben már a 13. helyen álltam a tábla szerint. Ez nem is rossz így első versenyen. Szépen tartottam is ezt a helyet, amíg nem csúsztam meg a pályán, és vágódtam neki a flanak. Szerencsére nem erős becsapódás volt, de az autó totálkár lett.

- Minden rendben? – hallottam meg a fülemen, de nem szóltam semmit. Azzal voltam elfoglalva, hogy feldolgozzam. – Kate! – szólt rám apa ismét

- Minden oké. – válaszoltam idegesen

- Nyugi. Szállj ki a kocsiból, és ha visszaértél, mindent megbeszélünk. – hangzott az utolsó utasítás, én pedig kikászálódtam a roncsból. Visszavittek a boxba, és nem törődve senkivel és semmivel, hátra csörtettem a Paddock részbe. Ideges voltam, rohadtul ideges. Elfoglaltam a pihenőmet. Lefeküdtem a kanapéra, és csak bámultam a plafont. Apa biztos megharagszik rám, de most kevésbé izgat. Kiestem, és ez rohadtul fáj. Pedig jól ment a gép, és mégis. Mindent úgy tettem, ahogy megbeszéltük, ezért nem értem, mi volt a gond.

- Kate! Nyisd ki az ajtót! – hallottam meg apa hangját. Úr Isten! Már ennyi az idő? Biztos, belealudtam a nagy idegeskedésbe. Felkeltem a kanapéról, és kelletlenül ajtót nyitottam. Nem látszott dühösnek. – Jól vagy?

- Kiestem. Szerinted hogy vagyok? – ültem vissza a kanapéra

- Ez mindenkivel megesik. Majd legközelebb jobban fog menni. – ült le mellém

- Miért vagy te mindig ennyire optimista?

- Ha nem hiszel a jelenben, nem éred meg a jövőt.

- De bölcs. – szisszentem fel, erre fejbekólintott finoman – Ezt most miért kaptam?

- Ha kell, kiverem belőled a negatív hozzáállást.

- Képes lennél megverni?

- Tudod jól, hogy sose emeltem rá kezet. Szép szóval mindent el tudtunk intézni, de lassan oda jutunk, hogy a szavak helyére a tettek lépnek.

- 20 éves vagyok. Most akarod elkezdeni a tettleges nevelést? – álltam fel a kanapéról

- Szóval, hogy állsz hozzá a következő futamhoz?

- Kinyomom az autó szemét.

- Azért ennyire nem kell durván. – állt fel, és elém lépett – Ne aggódj a mai miatt. Ez az első a tanuló verseny volt.

- Ha… - kezdtem volna bele, de csendre intett

- Ne ellenkezz. Inkább törekedj arra, hogy ezt elfelejtsd, és tiszta fejjel nézz előre. – lépett az ajtóhoz – Apropó, este parti lesz. – nézett vissza rám

- Tart valaki bulit? - kíváncsiskodtam
- Általában mindegyik csapat szokott tartani.

- Akkor ma este is lesz? Közös? – kíváncsiskodtam

- Igen. – bólintott rá
- Azt mindenféleképpen meg kell ünnepelni, hogy van egy női tagja is a Forma1-nek. És nem mellesleg ez a nő eléggé szívós, harcias, és versenyképes. – hallottam meg apa háta mögül egy ismerős hangot. Az idősebbik Schumacher állt mögötte.

- Azért túlzásokba ne essünk.

- Pedig kitartó egy csaj vagy. Büszke lehetsz rá. – nézett apára

- Az is vagyok. – mosolygott rám

- Akkor hölgyem, este. – hajolt meg előttem, mint a régi kor lovagjai, majd tovább állt

- Ez meghülyült? – mutattam apának a jellegzetes kézmozdulattal

- Pusztán örül neked. Majd este találkozunk. – kaptam egy puszit a fejemre, és ő is magamra hagyott. Becsuktam az ajtót, és levakartam magamról az overallom. Visszaöltöztem abba a ruhába, amiben idejöttem. Majd ha visszamegyek a szállodába, olyan forró fürdőt veszek, amilyet még soha.
Minden nálam van. Telefon, kulcsok. Még én is egyben vagyok, józan. Erre viszont a buli után nem merek majd 100%-ig megesküdni. Bár nem tervezem, hogy bepiálok. Körbenéztem még egyszer a kamionomban, bár 1 hét múlva ugyanitt meditálom végig a futam előtti perceket, majd kiléptem. Elég nagy volt a nyüzsi a Paddockban. Még mindig, pedig már közel álltunk 5 órához. Normális ember, vagy néző ilyenkor már rég hazamegy, de itt többen vannak, mint Afrika országaiban együttvéve. Mindegy. Nekem el kell jutnom a szállodába, hogy lezuhanyozzak, mert rettenetesen leizzadtam. És elég kellemetlen. Már a saját szagom se bírom elviselni. A kamionban viszont nem akartam ilyennel vacakolni, pedig megtehettem volna. Parfümmel befújtam magam, és kész. Elég rendesen elnyomja az izzadságszagot.
Már kint jártam a kocsinál, ahol apa várt rám, meglehetősen komoran. Most vajon mi baja lehet?
- Azt hittem, nem is jössz. – nyitotta ki az ajtót
- Mi a baj apa? – álltam meg az anyósülés felőli oldalon
- Tettem valami olyat, ami nem fog tetszeni. – ült be a kocsiba. Kerülte a tekintetem. Vajon mi történhetett?
- De mégis mit? – ültem be mellé
- Inkább menjünk vissza a szállodába. A parti előtt gondolom, még akarsz pihenni egy kicsit. – indította be a kocsit, és elhagytuk a pályát. Azt a pályát, ahol beindult a karrierem legmagasabb foka.
- Lefürödni mindenképp. – néztem rá, de ő csak meredt előre az útra. Mi a fenét tehetett, amitől így le van törve? Mi az, ami nekem nem lesz jó? Apa sose tett nekem rosszat, így kétlem, hogy bármibe is belekeveredett volna. Faggatni se próbálom, mert tudom, hogy nem igazán fog egyenes választ adni. De zavar, hogy megemlítette, és nem tudom, miről van szó.

2003 - 7. fejezet

Reggel, mikor felkeltem, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. Nem feküdtem le olyan későn, de amilyen kómás voltam, olyan fáradt vagyok most is. És persze, hogy apa 9-kor bejelentkezik. Igaz, időben ki kell érni a pályára, mert valami felvonulás lesz, ami nekem totál új, meg persze a fényképezkedés is. Minek lefényképezni az egész mezőnyt? Nem elég egyesével látni a versenyzőket? Na mindegy. Ez az én egyéni problémám.
Hallottam, hogy kopognak az ajtón, de lusta voltam felkelni. Talán veszi az illető a lapot, hogy alszok, és elmegy, de nem jött össze. Kiszálltam az ágyból. Semmi extra nem volt rajtam, csak a szokásos rövidnadrág-póló párosítás. Szépen, lassan odasétáltam az ajtóhoz, elfordítottam a zárban a kulcsot, és lenyomtam a kilincset. Csupa meglepetés ér a Forma1-ben. Még jó, hogy látásból, név szerint ismerem a srácokat, már amelyiket, mert aki meglátogatott, nem más volt, mint Jarno Trulli. Mi a frászkarikát keres itt? És honnan tudja, hogy ez a szobám? Mondom! A Forma1 csupa meglepetés.
- Jó reggelt! - köszönt
- Szia! – néztem rá – Válaszolnál egy kérdésre?
- Persze. – bólintott
- Miért találtok ti mindig meg engem? - hunyorítottam rá
- Még új vagy, és szeretnénk megismerni téged. – válaszolt a kérdésemre – És Fernando mesélte, hogy milyen pimasz vagy, ezért kíváncsi voltam rád.
- Szóval Fernando. – lepődtem meg
- Meg most találkoztam Eddie-vel, és mondta, hogy keltselek fel, ha még aludnál.
- De rendes vagy. – mosolyogtam rá, hogy ellensúlyozzam az ironikus megjegyzésem – Köszönöm az ébresztőt, bár már fent voltam.
- Így alszol? – mutatott a szerelésemre
- Miért, hogy kellene?
- Nem tudom, csak furcsa.
- Én a lazaság híve vagyok. – húztam ki magam – Gondolom, a barátnőd selyem baby dollban feszít otthon.
- Tényleg pimasz vagy. – nézett rám szúrós tekintettel
- Na. – engedtem le a vállaimat. Ezzel belérúgtam? Ne már. Úgy látszik, nála nem hatásos a jópofizás. Hát akkor váltsunk arculatot.
- Öltözz fel. A hotel előtt találkozunk.
- Te viszel el?
- Nem, de Eddie ott lesz Flavioval.
- Flavioval? – döbbentem le. Kicsit se érdekel az öreg, de ha már így hozta a sors… - Te melyik csapatban versenyzel? – érdeklődtem
- Fernando csapattársa vagyok.
- Nem akarsz bejönni, míg felöltözök? – hívtam be - Így nem fogok elkészülni.
- Öhm… Szerintem nem jó ötlet. – ellenkezett
- Félnem kellene tőled?
- Nem, de valahogy… - vakarta meg zavartan a tarkóját
- Nem előtted fogok öltözni, ne aggódj. – nyugtattam meg – De jó lenne veled is beszélni kicsit, hogy minél több pilótát ismerjek meg. – mosolyogtam rá barátságosan. Eddig is mindenkivel barátságos voltam, még akkor is, ha kicsit szemétkedtem az illetővel. Akinek meg megjárt a bunkózás, az megérdemelte.
- De ha valaki meglát veled…
- Tartom a hátam érted. – léptem félre az ajtóból, Jarno pedig belépett a szobába. Lehuppant a fotelba, ami az ajtó mellett foglalta a helyet, és csak bambult. Hát igen, mivel ez a szoba csak ebből a részből, meg egy fürdőből állt, így valahogy nincs kedvem pont itt öltözni. És én hívtam be, szóval mindenféleképp marad a fürdő.
- Mennyi ideig fog tartani? – nézett az órájára
- Maximum 7 perc. De lehet, hogy még annyi se. – léptem be a fürdőbe, de az ajtót nem csuktam magamra. Ha beszélgetni akarok vele, akkor egyszerűbb nyitva hagynom az ajtót, vagy legalábbis behajtva. Csak egy a bibi, nem tudom, mit mondjak neki. Gyorsan átöltöztem, megfésültem a hajam, hogy mégis emberibb formám legyen, és kiléptem a fürdőből. Jarno még mindig unott képet vágva ült a fotelban. Nem tudtam mit tenni, csak leültem vele szembe az ágy szélére, és néztem. Felmerült bennem a kérdés. A pilóták így koncentrálnak egy futam előtt? Mert én totál nem. Most még csak félni se félek, hála Carlo lélekerősítő beszédének. A pályán, az autóba ülve viszont már lehet, hogy nem fogom így gondolni. Sőt, biztos. De vajon min agyalhat?
- Gyors voltál. – nézett hirtelen rám
- Mondtam, hogy maximum 7 perc.
- Így jössz? – pillantott végig rajtam
- Már megint mi a bajod a szerelésemmel? – merült némi felháborodás a hangomba. Most vagy ciki a farmer-rövidujjú párosítás, vagy azt várta, hogy szoknyát veszek fel valami puccos blúzzal. Meglehetősen utálom a szoknyát, úgyhogy kicsi az esélye, hogy valaha is abban látnak. Persze ha kell, felveszem valami ünnepségre, vagy bulira, de hogy abban flangáljak… Nincs az az Isten!
- Ennyire laza vagy?
- Gyakorlatilag, pasik között nőttem fel. Nem vetem meg a szép, elegáns ruhákat sem, de az nem én vagyok. Az csak azért van, mert olyannak akar látni a nyilvánosság. A valóságban viszont ilyen vagyok. – álltam fel, és mutattam végig magamon
- Meg fogjuk mi érni azt, hogy kisestélyit viselj? – állt fel Jarno is
- Ennyire szoknyában akarsz látni?
- Elképzelésem sincs, hogy egy férfi sportot űző nő milyen szoknyában.
- Nem ígérek semmit. – tessékeltem kifelé a szobából, mert ugye várnak ránk a szálloda előtt – De azt tuti biztos betartom.
- Az az érzésem, te színt hozol az életünkbe. – lépett ki mosolyogva az ajtón
- Pedig nem azért jöttem, hogy én legyek a hiányzó láncszem. – zártam be az ajtót – Meg akarom mutatni, hogy nem hiába nyertem a kisebb kategóriákban. Bár lehet, hogy itt nem fogok nyerni, de elmondhatom magamról, hogy nő létemre bekerültem ebbe a sorozatra, és versenyeztem a nagyok között. Giovanna óta az első nő a Forma1-ben. – meséltem neki, miközben beszálltunk a liftbe
- Volt célod akkor.
- Már 3 éves korom óta, mióta apa először elvitt egy futamra. Bár nem emlékszek semmire, de ő azt mesélte, hogy egyből belekéredzkedtem az egyik csodajárgányba. Megnyomtam valamit, amit nem kellett volna, és egyből elkezdtem forgatni a kormányt. – meséltem neki. Úgy láttam, hogy érdekli a történet, de azért az egész életemet mégse akarom kiteregetni előtte. Csak néhány aranyos kis mesét. Talán. Esetleg.
- És aztán versenyző lettél.
- Elragadott ez a világ. Állítólag az első szavam nem is az apa, vagy az anya volt, hanem az autó. – meséltem mosolyogva, miközben kiléptünk a liftből – Szerinted? Ezek után el tudnál képzelni egy irodában, íróasztal mögött ülve, miközben dirigálok az alkalmazottaknak?
- El. – válaszolt röviden
- Hát én nem. Mint főnök… Bár… Nagy szám van, szóval könnyen menne.
- Hát ezt már én is tapasztaltam.
- De még nem eléggé.
- Na. – nézett rám szúrósan
- Nyugi. – nevettem halkan, miközben kiléptünk az üvegajtón. Apa és Flavio egy-egy autó mellett pózoltak. Meglepő módon rajongókat nem láttam sehol. Nem is baj. Engem még úgysem ismernek, így szabad teret kapok a mozgásra. Friss hús, friss levegő. Bár a korábbi sorozatokban összeszedett rajongóim, akik egyben a barátaim is lettek, még meg vannak. Eljönni nem valószínű, hogy eljöttek, de nem is haragszok ezért meg rájuk. Manapság ki utazik versenyekre? Akinek rengeteg pénze van. És ők, akik barátaim lettek, ők nem azok a nagy pénzű emberek. Emlékszek, mikor eljöttek egy versenyre, és csak engem akartak megismerni. Egy árvaház lakóiról van szó. Lányok, fiúk egyaránt. Akkor nagyon jól elbeszélgettem velük, és ott döntöttem el, hogy támogatom az árvaházat. Erről apának nem is meséltem, de az én pénzem, az én döntésem. Majd ha jól megy a szekerem itt, elhívom pár futamra őket. Barátok között mégis jobban érzi magát az ember. A gyerekkori barátokról meg csak annyi maradt meg, hogy nagyot csalódtam bennük. Nekem mindig segítenem kellett rajtuk, de ők csak élősködtek rajtam. Ha segítségre volt szükségem, nem számíthattam rájuk. Ezért nem is alakítottam ki szoros barátságot senkivel. Mindenkivel elvagyok ugyanolyan szinten. Nincs, akit kiemeljek a tömegből.
Apával egy autóba ültünk, és ő vezetett ki a pályára. Na! Míg Jarno már a szobában agyalt, én most kezdtem el kicsit félni a versenytől. És féltem magamtól is. Nem tudom, mit fogok összehozni abban az 58 körben. Mire leszek képes. Mit rontok el. Mikor ütközök. És a legfontosabb. Befejezem-e egyáltalán a versenyt.
- Már megint elgondolkodtál? – kérdezett rám apa
- Közel állok ahhoz, hogy megkóstoljam a valódi…
- Életet?
- Nem tudom mit, de kicsit félek tőle. – húztam félre a szám
- Feloldódsz a versenyzői parádé alatt.

- Nem tudom, milyen az, de remélem. – meredtem ki az ablakon, és néztem az előttünk menetelő autósort. Úton vagyok a helyszín felé, ahol beírhatom magam a sporttörténelembe. Nem akarok nagyképű lenni, de lehet, jobb eredményekkel fogok zárni, mint Giovanna akkoriban.
A pályára érve elszakadtam apától, és mentem a srácok után valami kamion felé. Gondoltam, az visz minket körbe a pályán. Apa idefele jövet azért elmesélt pár dolgot, hogy mégis, mi a fenét kell ilyenkor csinálni. Első alakalommal furcsa, de a következő futamon már rutinosabban állok hozzá a dolgokhoz. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsétlen, mert Fernandot elnézve, elég otthonosan mozog. Igaz, én annyira nem is kezdtem el barátkozni velük. Még. De ami késik, nem múlik. És eddig még mindig ők kerestek meg. De az volt a jó, hogy miközben a kamion végigbaktatott a pályán, elbeszélgettem velük. Némelyikükkel jót röhögcséltem, így oldódott a feszültség, és a félelmem is egyben. Csak ez a feloldottság tartson ki a futam végéig is.