Mivel a maláj nagydíjig volt még két hetünk, így mindenki
hazament, vagy éppen oda, ahol a csapat székhelye feküdt. Én speciel
hazautaztam Spanyolországba, ugyanis oda költöztem, miután önállóvá váltam. Ez
volt kb. 18 éves koromban. Oviedoban vettem magamnak házat, annak ellenére,
hogy a szüleim is és a csapat székhelye is Angliában volt. Amikor kellett
elrepültem az Egyesült Királyságba, de legtöbb időmet otthon töltöttem, ahol
minden napom az edzéssel telt el.
Az egyik nap, mikor épp a futásra kerítettem sort, megláttam egy ismerős alakot bemenni egy szép környezetben fekvő emeletes házba. Otthonias és családias is volt egybe. Még sose figyeltem fel rá, de biztos építész keze van a dologban, hogy ilyen szép kis házat felhúztak. Annyira magával ragadott a ház, hogy nem vettem észre, mikor odalépett hozzám az ismerős alak.
- Szia! Hát te? – kérdezett rá
- Fernando? – döbbentem le – Te mit keresel itt? – álltam meg
- Ugyanezt kérdeztem én is.
- Itt lakok.
- Oviedoban? – döbbent le
- Aha. – vettem mély levegőket – És te?
- Ebben a házban élnek a szüleim. – mutatott az épület felé
- Nem mondod? – nyíltak nagyra a szemeim
- Itt születtem, és mivel van még két hetünk, vagyis már csak másfél, így gondoltam, meglátogatom a családom. – mesélte – Nem is tudtam, hogy itt laksz.
- Nem akartam Angliában maradni, és Spanyolország mindig is vonzott. – magyaráztam
- De miért pont Oviedo? – érdeklődött
- Nem tudom. – vontam vállat – Közel van a tengerhez, meg kicsit Angliához is.
- Nem akartál Angliában maradni, de a közelében mégis? – kérdezte hitetlenkedve – Elég furcsa egy gondolatmenet.
- Miért? Te hol laksz?
- Oxfordban.
- Elég távol a csapatod székhelyétől. – állapítottam meg. Kicsit vissza akartam vágni neki.
- Attól még, hogy francia a csapat, nem jelenti azt, hogy csak ott van gyár. – kacsintott
- Na persze. – fújtam ki a levegőt
- Hogy aludtál vasárnap este? – érdeklődött
- Remélem te jól.
- Persze, de téged kérdeztelek. – mosolyodott el. Ha megint vörösödök, azt már tényleg a melegnek tudhatom be. És észre se venné, mert már így is vörös az arcom a futástól.
- A hétvége járt az eszemben végig, és a verseny. Na meg az az sms, amit kaptam. – hunyorítottam rá
- Sms? – csodálkozott el
- Nem tudom, kitől szerezte meg az illető a számom, de nagyon nem fogom neki megköszönni.
- Én se tudom, ki lehetett az az áruló. – mosolygott
- De nem írtam vissza az illetőnek.
- Miért? Mit írt?
- Idézzem? – kerestem elő a telefonom a derekamra erősített tokból
- Ha megtennéd, megköszönném. – tette karba a mellkasa előtt a kezeit
- Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk. Megismételhetnénk máskor is. – olvastam fel az üzenetet
- Ilyet volt képes írni az a névtelen? – döbbent le
- Színésznek tök jó lennél. – nevettem el magam
- Szerintem autóversenyzőnek jobb vagyok. – tudatta velem – De miért nem írtál vissza? Vagy már tudtad, hogy ki küldte?
- Csak veled beszéltem. Marknak nem lett volna mersze írni. És ez az egy szerencséje.
- Mit gondolsz az sms-sel kapcsolatban?
- Majd még eldöntöm. – mosolyogtam rá – De most folytatom a kocogást. Fitten kell tartanom magam. – kacsintottam rá
- Nincs egyéni trénered?
- Minek az? Tudom, milyen gyakorlatokat kell elvégeznem, ahhoz meg nem kell senki, hogy magyarázzon. Ismerem a határaimat. Különben sem viselem el, mikor magyaráznak, hogy ne így, hanem amúgy. – adtam tudtára
- Makacs egy lány vagy.
- Örülök, hogy észrevetted. – kacsintottam rá, ami persze nem volt szokásom. Pasira kacsintani? Úgy félreértik, mint a huzat. – De most már tényleg mentem. Majd Malajziában találkozunk. – intettem neki, és tovább kocogtam. A karomra erősített iPodot bekapcsoltam. Épp a Survivor-Eye of the tiger című száma szólt benne. Imádtam ezt a számot. Kocogásra pont jó. Még régen láttam a Rockyt, és ott is pont ez szólt, miközben a színész edzett. Alapba utálok úgy futni, vagy éppen erősíteni, hogy nincs valami háttérzaj. És erre kiválóan megfelel a zene.
Kb. 10 kilométert kocoghattam le, legalábbis a csuklómra erősített mérő ezt mutatta. Nem éreztem magam fáradtnak, de a levegővétel nehezen ment.10 kilométer
egyhuzamban, ivás nélkül… Nem is baj. Nem árt a testmozgás, főleg úgy, hogy
ilyen sportot űzök. Ezzel az állóképességemet is szinten tartom.
A házamhoz érve - ami Oviedo határában feküdt -, beléptem a nappaliba, és a konyhába siettem. A nappalim tök átlagosnak mondható. A konyhával szemközti falat egy kandalló díszítette. Fölötte fehér márványból párkány, amin a kisebb trófeáim foglaltak helyet, két oldalról közrefogva a családi fotót. Mondhatni, az emlékeim helye. A kandalló előtt egy kis dohányzóasztal állt üveglappal lefedve. Mivel nincs dohányzó ismerősöm, így az általános hamutartó helyett egy kis angyalka formájú szobor állt, kis könyvvel a kezében. A belseje üreges volt, és általában, ha nyugodt körülmények között akartam pihenni – főleg, mikor itthon vagyok -, akkor az angyalka belsejében lévő kis gyertyát meggyújtottam, és a gyengéd fényben úszó nappaliban harmonikus körülmények között elmeditálgattam. Persze az asztalkát barna bőrbútorok vették körbe. A kanapét különösen szerettem, mert ott mindig el tudtam terülni. És hogy még fokozzam a nappalim egyszerűségét, egy plazmatv kapott helyet a kandallóm fölött. Csak hogy kényelmesen tudjam nézni. És az elmaradhatatlan csillár is helyet kapott a mennyezeten, az óriási üvegablakokról nem is beszélve, amin keresztül rá lehet látni a szép zöld gyepre. Takaros, rendezett kis udvar övezi a házat.
A konyhába lépve, kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy üveg ásványvizet. Miközben kortyolgattam a frissítő italt, a jégszekrényből elővettem egy kis jégkockát, amit fél pillanatra a tarkómhoz raktam, hogy lehűtsem magam. Nem hagytam elő sokáig, nem akartam, hogy megolvadjon teljesen. Majd lecseréltem egy doboz vanília-csoki jégkrémre. Ebben a melegben nagyon megkívántam, így nem hagyhatom ki, hogy ne egyek legalább egy kanálkával. Leültem a konyhaablak előtt lévő asztalhoz, és belemártottam a kanalat a jégkrémbe. Felülhettem volna akár a konyhaszekrényre is. Az egész szett fekete mahagóniból készült. A konyhából nyílt egy kis étkező, ami igazából egy felhajtható pulttal volt elválasztva a konyhától. Tiszta praktikus. Miközben valaki vendégségben van nálam, látom, mit csinál. Csak egy a gond. Nem tudok főzni. Vendéglátónak meg pocsék vagyok.
Jégkrém evés közben elgondolkodtam azon, hogy a legrosszabb az, hogy nincs kivel megosztanom. Se a jégkrémem, se a házam. Képes voltam venni egy kétemeletes házat. Oké, mikor a barátiam itt vannak, akikből persze nincs sok, azokat el kell szállásolnom valahol, meg ha apáék idejönnek. De mikor egyedül vagyok, akkor… egyedül vagyok. És ilyenkor a ház nagyon nagy. Az emeleten potom csak 3 szoba van, és mindegyik jó nagy. Mindegyikhez külön jár egy fürdőszoba. Na igen. Kívülről nem tűnik akkorának, mint belülről.
Épp kaptam be a következő kanál jégkrémet, mikor a mobilom megcsörrent. Gyorsan felvettem, de a kanalat elfelejtettem kivenni a számból, és így szóltam bele a telefonba.
- Halló!
- Kate? – kérdezett rám a hívó fél
- Szijja apa! – vettem ki a kanalat a számból, mert leesett, hogy rossz helyen van – Bocsi, csak jégkrémezek.
- Legalább futás után?
- Túl jól ismersz.
- A lányom vagy.
- Még szép. – húztam ki magam, bár ezt apa nem láthatta – Amúgy miért hívtál?
- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e.
- Persze. Képzeld, Fernando itt van a szüleinél. – újságoltam el
- Legalább meglátogatja őket.
- Te ezt tudtad?
- Nem informálódtál elég alaposan.
- Ja, hogy nekem kellett volna kutakodnom utána? – vegyült némi felháborodás a hangomba
- Inkább ne kutakodj, hanem kérdezd meg tőle személyesen a dolgokat. – tanácsolta – Tudja, hogy hol laksz?
- Nem, de neked se ajánlom, hogy elmondd neki. Sőt, senkinek. Azt se tudom, hogy ki volt az a marha, aki megadta neki a számom. – tört ki belőlem
- Giancarlo. – mondta ki a nevet
- Mi? – döbbentem le – Ugye csak viccelsz?
- Szerinted viccelek? – kérdezett vissza. A hangja komolyságot tükrözött
- A vasárnapi lépésed után már nem vagyok veled kapcsolatba semmiben se biztos. – adtam a tudtára
- Ezen akarsz végig lovagolni? Hétfőn egyből bocsánatot kértem.
- Igen, tudom, de akkor is szarul esett.
- Nem tudnád egyszer ezt a „Sose felejtek” mottód félretenni, és elnézni nekem az egészet?
- Tudtad, hogy, hogy állok Markhoz, de te mégis elhívtad Ausztráliába.
- Mert azt akartam, hogy beszéljétek meg a dolgokat. Szép pár lett volna belőletek.
- De csak lett volna, ha én hagyom magam befűzni. – sóhajtottam fel – Neked meg kellene értened, hogy nekem olyan pasi kell, aki ismeri ennek a sportágnak a követelményeit.
- Ezek szerint Mark nem értette meg.
- Hát nagyon nem. De Fernando igen. – álltam fel az asztaltól, és elraktam a jégkrémet a fagyasztóba. Már kezdett megolvadni, és enni valahogy jobban szeretem, mint inni.
- Fernando? – döbbent le apa – Elmondtad neki?
- Vasárnap este utánam jött. Mit kellett volna tennem? – ültem vissza az asztalhoz – És ő legalább érti, mit érzek, mivel ő is ugyanabban a cipőben van, mint én. Bár ki tudja. Ő simán találna magának valakit.
- Csak a kérdés az, hogy az a valaki átérezné-e Fernando sorsát.
- Mindegy. Ne beszéljünk a pasi témáról, jó? – túrtam bele rövid, fekete hajamba – Akarsz még valamit?
- Majd jövő hét szerdán találkozunk.
- Irány Malajzia?
- Igen.
- Akkor majd Londonban, a reptéren. – fixáltam le a helyet – Szia apa!
- Szia! Majd még beszélünk. – nyomta ki a telefont. Én is lenyomtam, és az asztalra dobtam. Olyan lendülettel csúszott végig a sima felületen, hogy azt hittem, leszánkázik róla, de szerencsére a szélétől pár centire megállt. Csodás lett volna, ha a telefonom ripityára törik. Felálltam az asztaltól, és épp indultam fel az emeletre, a szobám irányába, még inkább a fürdőszobámhoz, mikor az az átkozott telefon megint megcsörrent. Mi a fene van itt? Én vagyok a miniszterelnök, vagy mi a szösz? Jön E.T, és tolmács kell hozzá? Visszasétáltam az asztalhoz, és felkaptam a telefont. Meg se néztem ki hív, csak gyorsan felvettem, mert hamar le akartam rendezni, hogy végre mehessek zuhanyozni, mert úgy bűzlök, mint a romlott hal.
- Mondd gyorsan, mert kezdem azt érezni, hogy rohad le a bőröm. – vettem fel a telefon. Kedves fogadtatás. Ezek után merjen beleszólni a hívó fél.
- Valahogy nem lenne gusztusom versenyezni ellened, ha oszladozó húscafattá válsz. – hangzott a válasz. Tuti fintort vágott az illető, mert mikor mondta, én is elfintorodtam.
- Tök jó, hogy ma még nem ettem rendes kaját. – nyeltem nagyot
- Te kezdted. – tudatta velem
- De nem kellett volna fokoznod.
- Kate!
- Fernando?
- Csak azért hívtalak, mert kíváncsi vagyok, hogy ráérsz-e este.
- És milyen mákod van, hogy a számom megvan. - ironizáltam
- Azt mondtad, nem haragszol. – emlékeztetett
- Én ilyet nem mondtam. – vágtam vissza – De Giancarlot kiherélem.
- Mert megadta a telefonszámod? – döbbent le
- Azért.
- Ennyire titkos lenne?
- Miért nem kérted el tőlem? – kérdeztem rá
- Hát… - hallottam, hogy hezitál, de aztán nem folytatta - De azt mondtad, hogy gondolkodsz az üzeneten. – említette meg
- Tudom.
- És? – érdeklődött
- Ma akarod megismételni a beszélgetést? – kérdeztem vissza
- Este ráérsz?
- Komolyan beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Nincs április elseje. Tuti csak szívatni akar. Mert hogy én… Nekem ő… Szóval na. De hogy ő…és én…
- Igen, én és te. Nem akarok bevonni mást. – hallottam a vonal túloldaláról
- Mi van? – hadartam el
- Mondod, hogy ő és én. Én meg mondom, hogy én és te. – válaszolt
- Hangosan gondolkodtam? – kérdeztem rémülten
- Fogjuk rá.
- Remek. – torzult el az arcom. Egyszer lelövöm az agyam ilyen helyzetben. Ha beindulnak a fogaskerekek, közéjük dugok egy vasrudat.
- Mióta élsz itt Oviedoban?
- Betippelem neked fél évre.
- Akkor még nem ismered a környéket.
- Nem nagyon. Időm se volt eljárkálni. Csak kocogni szoktam, de akkor se a környezettel vagyok elfoglalva. – meséltem
- Akkor körbevezetlek. Találkozzunk itt anyáék háza előtt. Remélem, nem laksz messze.
- A város határába. Majdhogynem. – tippeltem meg
- Nincs olyan messze. Akkor 7-kor. Jó lesz?
- Tőlem. – vontam vállat
- Addig szia! – köszönt el
- Szia! – köszöntem el én is, és kinyomtam a telefonom. Aszta a rohadt… Mi a fenét csináltam én? Belementem egy randiba? Ráadásul Fernando Alonsoval? Mély levegő, és aztán gyors szívroham. Most körülbelül olyan lehetek, mint egy rajongó, de akkor is. És a gáz az, hogy most már neki is nyilvánvaló, hogy tetszik nekem. Mit gondolhat? Most oké, hogy elhív. Bár nem tudom, hogy randinak tudható-e be, vagy minek. Lehet, hogy csak szakmai traccspartit tartunk. Azt viszont nagyon remélem, hogy nem az a „Jöttem, láttam, megdöntöttem, mentem” típus. Nagyon nem köszöni meg magának, ha ilyen.
Ledobtam a telefont a kanapéra, és felsiettem a szobába. Nem akartam magammal vinni a mobilt, mert ha még egy hívásom lesz, kitépem az összes hajam. A szobában, menet közben elhagytam magamról mindent. Belépve a zuhany alá, megnyitottam a csapot, és a zuhanyrózsából a kellemesnél is kellemesebb víz áztatta a bőröm. A falnak támasztottam a két kezem, és hagytam, hogy a meleg víz végigcsordogáljon a hátamon. Nem akartam sietni. Így gyorsabban regenerálódok. És mivel este egy idézőjeles randim lesz, tisztának kell lennem. Több órás fürdés csak meg hozza majd a kívánt hatást. Igaz, nem akarom elcsábítani Fert, de az izzadságszag nem a legkellemesebb, és azt csak hosszas áztatással lehet elűzni jó messzire. És át kellene gondolnom azt is, hogy mit vegyek fel. Persze ezen sose szoktam gondolkodni. A kényelmesség híve vagyok, így biztos nem fogok magamra venni semmi puccos cuccot. Mondom, nem akarom elcsábítani. Sétához megteszi egy farmer, póló, sportcipő. Jézus! Mit csinálok? Azon agyalok, hogy mibe öltözzek? Neeeeeeeeem. Na ne. Felemeltem a fejem, és engedtem, hogy a meleg víz az arcomat áztassa. Nyugtató. És most hallom, hogy a telefonom eszeveszettül csöng. Már megint hiányzok valakinek. Biztos ideért E.T, és képtelenek megérteni, mikor azt mondja „E.T. Haza.” Lényegtelen. Ha végeztem, megnézem ki keresett. Visszahívni biztos nem fogom. Majd ha fontos vagyok számára, hív. Ha meg nem ismerem, akkor biztos, hogy felvenni se fogom. Olyan keressen, aki fontos. Mert minden fontos ember szerepel a telefonkönyvemben. Kivéve egyet. De őt fürdés után egyből beleszerkesztem a kis névsoromba.
Az egyik nap, mikor épp a futásra kerítettem sort, megláttam egy ismerős alakot bemenni egy szép környezetben fekvő emeletes házba. Otthonias és családias is volt egybe. Még sose figyeltem fel rá, de biztos építész keze van a dologban, hogy ilyen szép kis házat felhúztak. Annyira magával ragadott a ház, hogy nem vettem észre, mikor odalépett hozzám az ismerős alak.
- Szia! Hát te? – kérdezett rá
- Fernando? – döbbentem le – Te mit keresel itt? – álltam meg
- Ugyanezt kérdeztem én is.
- Itt lakok.
- Oviedoban? – döbbent le
- Aha. – vettem mély levegőket – És te?
- Ebben a házban élnek a szüleim. – mutatott az épület felé
- Nem mondod? – nyíltak nagyra a szemeim
- Itt születtem, és mivel van még két hetünk, vagyis már csak másfél, így gondoltam, meglátogatom a családom. – mesélte – Nem is tudtam, hogy itt laksz.
- Nem akartam Angliában maradni, és Spanyolország mindig is vonzott. – magyaráztam
- De miért pont Oviedo? – érdeklődött
- Nem tudom. – vontam vállat – Közel van a tengerhez, meg kicsit Angliához is.
- Nem akartál Angliában maradni, de a közelében mégis? – kérdezte hitetlenkedve – Elég furcsa egy gondolatmenet.
- Miért? Te hol laksz?
- Oxfordban.
- Elég távol a csapatod székhelyétől. – állapítottam meg. Kicsit vissza akartam vágni neki.
- Attól még, hogy francia a csapat, nem jelenti azt, hogy csak ott van gyár. – kacsintott
- Na persze. – fújtam ki a levegőt
- Hogy aludtál vasárnap este? – érdeklődött
- Remélem te jól.
- Persze, de téged kérdeztelek. – mosolyodott el. Ha megint vörösödök, azt már tényleg a melegnek tudhatom be. És észre se venné, mert már így is vörös az arcom a futástól.
- A hétvége járt az eszemben végig, és a verseny. Na meg az az sms, amit kaptam. – hunyorítottam rá
- Sms? – csodálkozott el
- Nem tudom, kitől szerezte meg az illető a számom, de nagyon nem fogom neki megköszönni.
- Én se tudom, ki lehetett az az áruló. – mosolygott
- De nem írtam vissza az illetőnek.
- Miért? Mit írt?
- Idézzem? – kerestem elő a telefonom a derekamra erősített tokból
- Ha megtennéd, megköszönném. – tette karba a mellkasa előtt a kezeit
- Örülök, hogy ilyen jót beszélgettünk. Megismételhetnénk máskor is. – olvastam fel az üzenetet
- Ilyet volt képes írni az a névtelen? – döbbent le
- Színésznek tök jó lennél. – nevettem el magam
- Szerintem autóversenyzőnek jobb vagyok. – tudatta velem – De miért nem írtál vissza? Vagy már tudtad, hogy ki küldte?
- Csak veled beszéltem. Marknak nem lett volna mersze írni. És ez az egy szerencséje.
- Mit gondolsz az sms-sel kapcsolatban?
- Majd még eldöntöm. – mosolyogtam rá – De most folytatom a kocogást. Fitten kell tartanom magam. – kacsintottam rá
- Nincs egyéni trénered?
- Minek az? Tudom, milyen gyakorlatokat kell elvégeznem, ahhoz meg nem kell senki, hogy magyarázzon. Ismerem a határaimat. Különben sem viselem el, mikor magyaráznak, hogy ne így, hanem amúgy. – adtam tudtára
- Makacs egy lány vagy.
- Örülök, hogy észrevetted. – kacsintottam rá, ami persze nem volt szokásom. Pasira kacsintani? Úgy félreértik, mint a huzat. – De most már tényleg mentem. Majd Malajziában találkozunk. – intettem neki, és tovább kocogtam. A karomra erősített iPodot bekapcsoltam. Épp a Survivor-Eye of the tiger című száma szólt benne. Imádtam ezt a számot. Kocogásra pont jó. Még régen láttam a Rockyt, és ott is pont ez szólt, miközben a színész edzett. Alapba utálok úgy futni, vagy éppen erősíteni, hogy nincs valami háttérzaj. És erre kiválóan megfelel a zene.
Kb. 10 kilométert kocoghattam le, legalábbis a csuklómra erősített mérő ezt mutatta. Nem éreztem magam fáradtnak, de a levegővétel nehezen ment.
A házamhoz érve - ami Oviedo határában feküdt -, beléptem a nappaliba, és a konyhába siettem. A nappalim tök átlagosnak mondható. A konyhával szemközti falat egy kandalló díszítette. Fölötte fehér márványból párkány, amin a kisebb trófeáim foglaltak helyet, két oldalról közrefogva a családi fotót. Mondhatni, az emlékeim helye. A kandalló előtt egy kis dohányzóasztal állt üveglappal lefedve. Mivel nincs dohányzó ismerősöm, így az általános hamutartó helyett egy kis angyalka formájú szobor állt, kis könyvvel a kezében. A belseje üreges volt, és általában, ha nyugodt körülmények között akartam pihenni – főleg, mikor itthon vagyok -, akkor az angyalka belsejében lévő kis gyertyát meggyújtottam, és a gyengéd fényben úszó nappaliban harmonikus körülmények között elmeditálgattam. Persze az asztalkát barna bőrbútorok vették körbe. A kanapét különösen szerettem, mert ott mindig el tudtam terülni. És hogy még fokozzam a nappalim egyszerűségét, egy plazmatv kapott helyet a kandallóm fölött. Csak hogy kényelmesen tudjam nézni. És az elmaradhatatlan csillár is helyet kapott a mennyezeten, az óriási üvegablakokról nem is beszélve, amin keresztül rá lehet látni a szép zöld gyepre. Takaros, rendezett kis udvar övezi a házat.
A konyhába lépve, kinyitottam a hűtőt, és elővettem belőle egy üveg ásványvizet. Miközben kortyolgattam a frissítő italt, a jégszekrényből elővettem egy kis jégkockát, amit fél pillanatra a tarkómhoz raktam, hogy lehűtsem magam. Nem hagytam elő sokáig, nem akartam, hogy megolvadjon teljesen. Majd lecseréltem egy doboz vanília-csoki jégkrémre. Ebben a melegben nagyon megkívántam, így nem hagyhatom ki, hogy ne egyek legalább egy kanálkával. Leültem a konyhaablak előtt lévő asztalhoz, és belemártottam a kanalat a jégkrémbe. Felülhettem volna akár a konyhaszekrényre is. Az egész szett fekete mahagóniból készült. A konyhából nyílt egy kis étkező, ami igazából egy felhajtható pulttal volt elválasztva a konyhától. Tiszta praktikus. Miközben valaki vendégségben van nálam, látom, mit csinál. Csak egy a gond. Nem tudok főzni. Vendéglátónak meg pocsék vagyok.
Jégkrém evés közben elgondolkodtam azon, hogy a legrosszabb az, hogy nincs kivel megosztanom. Se a jégkrémem, se a házam. Képes voltam venni egy kétemeletes házat. Oké, mikor a barátiam itt vannak, akikből persze nincs sok, azokat el kell szállásolnom valahol, meg ha apáék idejönnek. De mikor egyedül vagyok, akkor… egyedül vagyok. És ilyenkor a ház nagyon nagy. Az emeleten potom csak 3 szoba van, és mindegyik jó nagy. Mindegyikhez külön jár egy fürdőszoba. Na igen. Kívülről nem tűnik akkorának, mint belülről.
Épp kaptam be a következő kanál jégkrémet, mikor a mobilom megcsörrent. Gyorsan felvettem, de a kanalat elfelejtettem kivenni a számból, és így szóltam bele a telefonba.
- Halló!
- Kate? – kérdezett rám a hívó fél
- Szijja apa! – vettem ki a kanalat a számból, mert leesett, hogy rossz helyen van – Bocsi, csak jégkrémezek.
- Legalább futás után?
- Túl jól ismersz.
- A lányom vagy.
- Még szép. – húztam ki magam, bár ezt apa nem láthatta – Amúgy miért hívtál?
- Tudni akartam, hogy minden rendben van-e.
- Persze. Képzeld, Fernando itt van a szüleinél. – újságoltam el
- Legalább meglátogatja őket.
- Te ezt tudtad?
- Nem informálódtál elég alaposan.
- Ja, hogy nekem kellett volna kutakodnom utána? – vegyült némi felháborodás a hangomba
- Inkább ne kutakodj, hanem kérdezd meg tőle személyesen a dolgokat. – tanácsolta – Tudja, hogy hol laksz?
- Nem, de neked se ajánlom, hogy elmondd neki. Sőt, senkinek. Azt se tudom, hogy ki volt az a marha, aki megadta neki a számom. – tört ki belőlem
- Giancarlo. – mondta ki a nevet
- Mi? – döbbentem le – Ugye csak viccelsz?
- Szerinted viccelek? – kérdezett vissza. A hangja komolyságot tükrözött
- A vasárnapi lépésed után már nem vagyok veled kapcsolatba semmiben se biztos. – adtam a tudtára
- Ezen akarsz végig lovagolni? Hétfőn egyből bocsánatot kértem.
- Igen, tudom, de akkor is szarul esett.
- Nem tudnád egyszer ezt a „Sose felejtek” mottód félretenni, és elnézni nekem az egészet?
- Tudtad, hogy, hogy állok Markhoz, de te mégis elhívtad Ausztráliába.
- Mert azt akartam, hogy beszéljétek meg a dolgokat. Szép pár lett volna belőletek.
- De csak lett volna, ha én hagyom magam befűzni. – sóhajtottam fel – Neked meg kellene értened, hogy nekem olyan pasi kell, aki ismeri ennek a sportágnak a követelményeit.
- Ezek szerint Mark nem értette meg.
- Hát nagyon nem. De Fernando igen. – álltam fel az asztaltól, és elraktam a jégkrémet a fagyasztóba. Már kezdett megolvadni, és enni valahogy jobban szeretem, mint inni.
- Fernando? – döbbent le apa – Elmondtad neki?
- Vasárnap este utánam jött. Mit kellett volna tennem? – ültem vissza az asztalhoz – És ő legalább érti, mit érzek, mivel ő is ugyanabban a cipőben van, mint én. Bár ki tudja. Ő simán találna magának valakit.
- Csak a kérdés az, hogy az a valaki átérezné-e Fernando sorsát.
- Mindegy. Ne beszéljünk a pasi témáról, jó? – túrtam bele rövid, fekete hajamba – Akarsz még valamit?
- Majd jövő hét szerdán találkozunk.
- Irány Malajzia?
- Igen.
- Akkor majd Londonban, a reptéren. – fixáltam le a helyet – Szia apa!
- Szia! Majd még beszélünk. – nyomta ki a telefont. Én is lenyomtam, és az asztalra dobtam. Olyan lendülettel csúszott végig a sima felületen, hogy azt hittem, leszánkázik róla, de szerencsére a szélétől pár centire megállt. Csodás lett volna, ha a telefonom ripityára törik. Felálltam az asztaltól, és épp indultam fel az emeletre, a szobám irányába, még inkább a fürdőszobámhoz, mikor az az átkozott telefon megint megcsörrent. Mi a fene van itt? Én vagyok a miniszterelnök, vagy mi a szösz? Jön E.T, és tolmács kell hozzá? Visszasétáltam az asztalhoz, és felkaptam a telefont. Meg se néztem ki hív, csak gyorsan felvettem, mert hamar le akartam rendezni, hogy végre mehessek zuhanyozni, mert úgy bűzlök, mint a romlott hal.
- Mondd gyorsan, mert kezdem azt érezni, hogy rohad le a bőröm. – vettem fel a telefon. Kedves fogadtatás. Ezek után merjen beleszólni a hívó fél.
- Valahogy nem lenne gusztusom versenyezni ellened, ha oszladozó húscafattá válsz. – hangzott a válasz. Tuti fintort vágott az illető, mert mikor mondta, én is elfintorodtam.
- Tök jó, hogy ma még nem ettem rendes kaját. – nyeltem nagyot
- Te kezdted. – tudatta velem
- De nem kellett volna fokoznod.
- Kate!
- Fernando?
- Csak azért hívtalak, mert kíváncsi vagyok, hogy ráérsz-e este.
- És milyen mákod van, hogy a számom megvan. - ironizáltam
- Azt mondtad, nem haragszol. – emlékeztetett
- Én ilyet nem mondtam. – vágtam vissza – De Giancarlot kiherélem.
- Mert megadta a telefonszámod? – döbbent le
- Azért.
- Ennyire titkos lenne?
- Miért nem kérted el tőlem? – kérdeztem rá
- Hát… - hallottam, hogy hezitál, de aztán nem folytatta - De azt mondtad, hogy gondolkodsz az üzeneten. – említette meg
- Tudom.
- És? – érdeklődött
- Ma akarod megismételni a beszélgetést? – kérdeztem vissza
- Este ráérsz?
- Komolyan beszélsz? – kérdeztem hitetlenkedve. Nincs április elseje. Tuti csak szívatni akar. Mert hogy én… Nekem ő… Szóval na. De hogy ő…és én…
- Igen, én és te. Nem akarok bevonni mást. – hallottam a vonal túloldaláról
- Mi van? – hadartam el
- Mondod, hogy ő és én. Én meg mondom, hogy én és te. – válaszolt
- Hangosan gondolkodtam? – kérdeztem rémülten
- Fogjuk rá.
- Remek. – torzult el az arcom. Egyszer lelövöm az agyam ilyen helyzetben. Ha beindulnak a fogaskerekek, közéjük dugok egy vasrudat.
- Mióta élsz itt Oviedoban?
- Betippelem neked fél évre.
- Akkor még nem ismered a környéket.
- Nem nagyon. Időm se volt eljárkálni. Csak kocogni szoktam, de akkor se a környezettel vagyok elfoglalva. – meséltem
- Akkor körbevezetlek. Találkozzunk itt anyáék háza előtt. Remélem, nem laksz messze.
- A város határába. Majdhogynem. – tippeltem meg
- Nincs olyan messze. Akkor 7-kor. Jó lesz?
- Tőlem. – vontam vállat
- Addig szia! – köszönt el
- Szia! – köszöntem el én is, és kinyomtam a telefonom. Aszta a rohadt… Mi a fenét csináltam én? Belementem egy randiba? Ráadásul Fernando Alonsoval? Mély levegő, és aztán gyors szívroham. Most körülbelül olyan lehetek, mint egy rajongó, de akkor is. És a gáz az, hogy most már neki is nyilvánvaló, hogy tetszik nekem. Mit gondolhat? Most oké, hogy elhív. Bár nem tudom, hogy randinak tudható-e be, vagy minek. Lehet, hogy csak szakmai traccspartit tartunk. Azt viszont nagyon remélem, hogy nem az a „Jöttem, láttam, megdöntöttem, mentem” típus. Nagyon nem köszöni meg magának, ha ilyen.
Ledobtam a telefont a kanapéra, és felsiettem a szobába. Nem akartam magammal vinni a mobilt, mert ha még egy hívásom lesz, kitépem az összes hajam. A szobában, menet közben elhagytam magamról mindent. Belépve a zuhany alá, megnyitottam a csapot, és a zuhanyrózsából a kellemesnél is kellemesebb víz áztatta a bőröm. A falnak támasztottam a két kezem, és hagytam, hogy a meleg víz végigcsordogáljon a hátamon. Nem akartam sietni. Így gyorsabban regenerálódok. És mivel este egy idézőjeles randim lesz, tisztának kell lennem. Több órás fürdés csak meg hozza majd a kívánt hatást. Igaz, nem akarom elcsábítani Fert, de az izzadságszag nem a legkellemesebb, és azt csak hosszas áztatással lehet elűzni jó messzire. És át kellene gondolnom azt is, hogy mit vegyek fel. Persze ezen sose szoktam gondolkodni. A kényelmesség híve vagyok, így biztos nem fogok magamra venni semmi puccos cuccot. Mondom, nem akarom elcsábítani. Sétához megteszi egy farmer, póló, sportcipő. Jézus! Mit csinálok? Azon agyalok, hogy mibe öltözzek? Neeeeeeeeem. Na ne. Felemeltem a fejem, és engedtem, hogy a meleg víz az arcomat áztassa. Nyugtató. És most hallom, hogy a telefonom eszeveszettül csöng. Már megint hiányzok valakinek. Biztos ideért E.T, és képtelenek megérteni, mikor azt mondja „E.T. Haza.” Lényegtelen. Ha végeztem, megnézem ki keresett. Visszahívni biztos nem fogom. Majd ha fontos vagyok számára, hív. Ha meg nem ismerem, akkor biztos, hogy felvenni se fogom. Olyan keressen, aki fontos. Mert minden fontos ember szerepel a telefonkönyvemben. Kivéve egyet. De őt fürdés után egyből beleszerkesztem a kis névsoromba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése