2003 - 13. fejezet

Mivel a fürdést néhány perc alatt letudtam a saját égetésemmel, így gyorsan magamra kaptam egy szürke szabadidő nadrágot, és egy fekete, halálfejes pólót, ami kicsit feszült rajtam. Nincs mit szégyellnem, és takarja, amit kell. Lábamra húztam a fehér sportcipőm, és elhagytam a szobát. Csak apa meg ne lásson, mert akkor rájön, hogy füllentettem neki az alvással kapcsolatban. Oké, az is meg fog történni, de még nem most. Még csak 9 óra, szóval nem vagyok fáradt. Majd a sok koncentrálás holnap meg holnapután azzá tesz, de ma fitt vagyok. És ezt köszönhetem a forró víznek is. Gratulálok Kate! Ügyes vagy!
A lifttel lementem egy emeletet, mikor kinyílt, ugyan olyan folyosó fogadott, mintha az 5.-en lennék. Egy szálloda, szóval nem tudom, miért lepődök meg a hasonlóságon. Kiléptem a felvonóból, és elindultam a folyosón. Nem tudtam, hogy melyik szobát keresem, de emlékeztem egy számra. Bepróbálkozok. Ha nem az illető nyit ajtót, akkor buktam. A folyosó legvégén lévő ajtóhoz léptem, bekopogtam, és vártam. Jobbat úgy se tehetek, maximum beégetem magam. De az már eddig is ment, szóval nagy veszteség nem ér. Elég sok idő eltelt, de az ajtó nem nyílt. Lehet, hogy üres a szoba. Inkább visszamegyek az enyémbe. De ahogy léptem volna el, kattant a zár, és nyílt az ajtó.
- Szia! Csak azért jöttem hogy… - néztem tágra nyílt szemekkel – Wow! – csúszott ki a számon
- Szia! – túrt bele vizes hajába. Alonso ott állt előttem egy szál törölközőben a dereka köré tekerve. Felső testén vízcseppek nyugodtak. Azt hittem, hogy a látványtól összeesek. Ez már nekem sok. És a törölköző olyan nagyon a csípőjén van összekötve, hogy… a köldöke alatti kis pihés szőrszálak kilátszódnak. Az hétszentség, hogy az összes vér a fejembe transzportálódott. Ilyen látvány nem minden nap fogadja az embert. És még a vizes haja is… És a mellkasán a vízcseppek… Halálomon vagyok. – Baj van? – kérdezett rá
- Miért? – nyeltem nagyot
- Elsápadtál. – vonta össze a szemöldökét
- Igen? – mondtam heherészve. Kínomban röhögtem, mert én azt hittem, hogy totál vörös vagyok, erre kiderül, hogy fal fehér.
- Nem akarsz bejönni? – nyitotta ki jobban az ajtót
- Hogy én? – álltam még mindig bambán
- Te állsz itt az ajtóm előtt eléggé sportosan felöltözve, én meg az ajtóba egy szál törölközőben. Még az a szerencsém, hogy a folyosó végén van a szobám, mert most belépőt szedhetnék, annyian meg akarnának nézni így. – mutatott végig magán.
- És ennek van valami akadálya? – néztem rá. Próbáltam nem a köldöke alatti pihés szőrszálakra figyelni
- Igen. Az, hogy ha nem jössz be, becsukom az ajtót. – vonta fel a szemöldökét
- Jól van na, csak… - néztem végig rajta ismét. Sajnálom, de nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egy rohadt jó pasi áll előttem félig meztelenül. Vajon mi lehet a törölköző alatt? Hmm… Jesszus Kate, te hülye vagy!
- Nem láttál még ilyet soha? – nézett le a fehér törölközőre, amit a szálloda emblémája díszített
- De, csak… - nyeltem nagyot. A pofám már rohadtul égett. Ezt soha az életben nem fogom kimagyarázni.
- Gyere be, mert lassan lángra lobbansz. – kapta el a karom, és behúzott. Csak néztem rá rémültem, mint egy kiskutya. Fene se gondolta volna, ha átjövök hozzá beszélgetni, így fog fogadni. Egyedül egy törölköző van rajta, ami csak azt takarja, amit nem akar mutatni. Pedig jahjjj… - Mondtál valamit? – fordult vissza a fürdő ajtajából
- Én? Dehogy! – rezzentem meg. Már megint hangosan gondolkodtam. Affene!
- Felöltözök. Mindjárt itt vagyok. – tűnt el az ajtó mögött
- Rendben. – szóltam utána. Leültem az ágy szélére, és körbepásztáztam a szobában. Meglátszik, hogy pasi. A ruhái a fotelban hevernek, papírok szanaszét az asztalon. Azért ennyire nem kell tanulmányoznia a pályát, vagy tudom is én, hogy mit csinált. Az ágyra pillantottam, és ott hevert a telefonja. Tudom, hogy ilyet nem szabad, és nem igazán lehetek rossz kislány, miközben az ő szobájában vagyok, az ő ágyán ülök, de hajt a kíváncsiság. Régen volt, de hátha benne van az a szám, akit felhívott még a házam előtt, miután elváltak útjaink. A készülékért nyúltam, majd felemeltem, és hátat fordítottam a fürdőnek, hogy nehogy meglássa, min ügyködök. Felnyitottam a mobilt, és a híváslistába mentem. Volt ott minden. Nevek, csak telefonszámok, idióta becenevek. Vicces fiú ez a Fernando, most már tényleg azt mondom. Ha valakinek mikrofon becenevet ad… Hát ez is sík.
- Mit csinálsz? - lépett mögém, és kikapta a kezemből a telefont
- Na... hát… de… - fordultam utána felháborodva
- Ez az enyém. – mutatta fel a telefont, miközben összecsukta
- Azt én is tudom, de… - néztem rá szemrehányóan – Csak kíváncsi voltam.
- Ne legyél, mert egyszer az visz a sírba. – pakolta össze a papírokat az asztalon egy kupacba
- Csak érdekelne, hogy mégis kivel beszéltél telefonon 1 hete, mikor elváltak útjaink. – csúsztam fel az ágyon, és elfeküdtem rajta. A hátam nekitámasztottam az ágytámlának.
- Csak helyezd magad kényelembe. – gúnyolódott
- Már megtörtént, köszi. – fontam össze az ujjaim a hasamon
- Akkor most mondd meg – ült mellém -, miért is jöttél.
- Mondd meg, kivel beszéltél.
- Az segít valamit is?
- Tudni szeretném, hogy mi volt a téma.
- Flavioval beszéltem, mert éppen hívott. – mondta el kertelés nélkül
- Az öreg még a szüleidnél se hagy nyugton? – csodálkoztam el
- A főnököm. Gondolom, Eddie téged is elég sűrűn hív.
- Az apám.
- Majdnem ugyan az. – feküdt el ő is ugyan úgy, mint én. Ha most valaki belépne az ajtón, és meglátna minket, szépet szólna. – Na szóval. Miért jöttél? – fordította felém a fejét
- Nem tudom. – tudtam le ennyivel
- Az smst miért írtad? – kíváncsiskodott
- Elmosolyodtál rajta. – emlékeztettem
- Jah, mert meglepett.
- Hát pont azért írtam, hogy meglepjelek. – vigyorogtam rá
- És a tartalma is meglepetésnek készült? – vonta fel a szemöldökét
- Írtam valami olyat? – játszottam el az ártatlan kislány szerepét
- Kate! – piszkálta meg az orrát. Csak nem kihoztam a sodrából?
- Igen, így hívnak. De elmosolyodtál. – nyújtottam el. Muszáj kislány stílust felvennem, ha már itt vagyok. Egyszer csak beválik.
- Csodálod, mikor azt írod, hogy „Jó a seggem”? – mosolyodott el ismét – Erre mit csináljak?
- Mondjuk, visszaírhattál volna. – említettem meg neki ezt az eshetőséget
- Megmondanád, hogy mégis mit akarsz? – kíváncsiskodott, de most már közvetlenül felém fordulva. Megtámaszkodott a könyökén, és úgy bámult az arcomba. Kicsit zavaró volt, de álltam, hogy még véletlenül se nézzek rá. Pedig kedvem lett volna belenézni a szemeibe, de akkor tuti elgyengülök. Ha már az izmos has is kikészített, akkor mit csinálnának velem a barna szemei? Az lenne a biztos halál.
- Mármint tőled? – csúsztam előrébb az ágyon
- Nem mész. – kapta el a karom – Igen, tőlem. – válaszolt a kérdésemre
- Semmit. – mondtam nemes egyszerűséggel – Csak jó piszkálni.
- Ha semmit nem akarsz, nem írsz ilyet, nem vörösödsz el a puszta jelenlétemtől, nem beszélsz hülyeségeket, amiket nem kellene meghallanom, és nem csorogna a nyálad, ha pucéran látnál meg. – sorolta
- Na már megbocsáss, de aki nem akar tőled semmit, annak is simán csoroghat a nyála, ha meglát téged Ádámkosztümben. – álltam fel az ágyról, és mutogattam, amit mondtam
- Nem is voltam Ádámkosztümben. – ült fel az ágyon
- De majdnem. – szögeztem le
- Oké, majdnem. – adott igaza nekem. Helyes. Sínen vagyunk. Vagy mégsem? Ne mááár… - De akkor se hiszem, hogy aki egy átlagos ember, és mondjuk azt se tudja, ki vagyok, csak úgy áll az ajtóban, és bámul, mint Rozi a moziban.
- Nem, mert az a csajszi elrohant volna visítva, haját tépve. – javítottam ki. Belevisz az erdőbe, és kezdem azt érezni, hogy az az ő pályája. Eltévedek, és csak úgy jutok ki onnan, ha mindenre fény derül. De nem hagyom magam. Az erdő szélén majd elrohangálok. Próbálkozzon csak, úgyse fog sikerülni.
- De te nem rohantál el. – húzta kaján mosolyra a száját. Sikerült neki. Az erdőben vagyok, eltévedve. Ilyen nincs!
- Beszélni akartam veled. – próbáltam tartani magam
- Miről?
- A telefonról.
- De már tudsz róla.
- És csak úgy képes lennél kirúgni innen?
- Miért ne?
- Heh… - szisszentem fel – Rendes vagy, mondhatom. – háborodtam fel. Bár nem izgatott olyan nagyon, mit mondd, csak az erdőt kerüljük el.
- Ennyi volt? – kérdezett vissza
- Hétvégén ne is lássalak. – léptem az ajtóhoz, de mielőtt kinyitottam volna, visszafordultam hozzá – Amúgy a segged tényleg jó. De hogy markolni lehet-e… Kétlem. – szemétkedtem vele, majd kimentem a szobából. A folyosó felénél járva Fernanado utánam szólt jó hangosan.
- A tiéd is jó! Formás! Csak nem tudom, hogy igazi-e! – mondta. A fejem duplájára nőtt. Amint visszafordultam, a folyósón lévő összes ajtó kinyílt, és mindegyikből egy-egy fej kandikált elő, hol rám, hol Fernandora pillantva. Ő persze csak mosolygott, mint aki jól végezte dolgát. Beégetett. Ezt még visszakapja a kis mocsok, ha addig élek is. Mint már Ausztráliában, itt is bemutattam neki, de most már mindkét kezemet használtam. Becumizhatja az ujjam, akár csontig is. Ez de egy genyó. De a pályán visszavágok. Letolom az aszfaltról. Most már biztos, ha Ausztráliában nem jött össze.
Hátráltam, és ekkor belebotlottam valakibe. Gyorsan megfordultam, és persze, hogy Bob állt mögöttem.
- Hát te? - kíváncsiskodott
- Épp most égettek be. – adtam tudtára
- Mit csinálsz itt, mikor a szobád egy emelettel feljebb van?
- Nehogy azt mondd, hogy szigor övez. Valami hülye táborban vagyunk, vagy mi? – háborodtam fel. De most mondja valaki, hogy nincs igazam. Mintha kölyök lennék, és a tanár bácsi folyosó ügyeletet tartana, hogy mindenkinek az ágyban a helye pontban 10-kor. – Nem tévedtél te el? Ez nem a hadsereg, tábornok úr! – vágtam vigyázba magam, hogy ezzel is szemléltessem, ne dirigáljon. Legalábbis itt ne.
- Na gyere. – fogta meg a karom, és elmentünk a lifthez. A többiek biztos szépet szólnak. Mintha bölcsiben lennék, vagy nem is tudom. Mindjárt nyugdíjba mehetek, de még úgy bánnak velem, mint valami gyerekkel. – Mit kerestél itt? – léptünk be a liftbe – Fernandoval ne kezdj ki, mert nem lesz jó vége. – intett csendre, mert épp nyitottam a számat – Elhiszem, hogy tetszik, szeretsz vele beszélgetni, esetleg még hülyéskedni is, de ha ez Ecclestone fülébe jut, nektek végetek. – magyarázta
- Miért? Ő akar lenni a tanúnk? – kérdeztem
- Ne szórakozz. – nyílt az ajtó, mi pedig kiléptünk rajta
- Most mi a baj Bob? – álltam szembe vele – Azt se tiltja a vén szivar, hogy a srácok haverkodjanak. Az se volt bajára, hogy én megjelentem. Számíthatott volna arra, hogy egy nő a Forma1-ben feldúlja a meghitt pasi-környezetet, de nem tette. - néztem rá – És ne bízz abban, hogy én és Fernando. Ellenfelek vagyunk, de barátok. Attól még, hogy csipkelődünk, nem jelent semmit.
- Férfi és nő között nincs barátság. – hallottam meg a hátam mögött egy hangot. Na tessék! Apa. Most próbáljak meg a szemébe nézni azok után, hogy hazudtam. Ja, igen, alszok. Nyitott szemmel is lehet és járkálva. Ez nevezik alvajárásnak. De próbáljam meg beadni neki. Úgy hiszi el, mint ahogy a vak lát, vagy a süket éppen hall.
- Szia… - nyeltem nagyot – apa! – fordultam felé
- Ez neked alvás?
- Csak nem szobafogságra akartok ítélni? – néztem hol a mérnökömre, hol rá

- Merre jártál? – kíváncsiskodott apa
- Na jó, nekem erre nincs időm. – léptem a szobám elé
- Ha jót akarsz magadnak, nem keveredsz szerelembe. – lépett utánam mindkét férfi
- Tudod, téged se értelek. – fordultam apám felé – Eddig nem elleneztél semmit, de most hirtelen te lettél az Atya Úr Isten. – vágtam hozzá
- Látszik rajtad, hogy nem koncentrálsz eléggé a feladatodra.
- Koncentrálok én, hidd el. A versenyen le fogom tolni Fernandot a pályáról, ha alkalmam nyílik rá. – tudattam vele – És már felnőtt vagyok, szóval nem kell megmondanod, hogy mit csináljak. – nyitottam be a szobába – És miből gondolod, hogy már nem keveredtem szerelembe? – vontam fel a szemöldököm, majd magamra csuktam az ajtót. Ennyi, meg egy bambi. Oké, hogy az apám, de ne csesztessen már ő is. Fer már így is kihúzta félig a gyújtószegecset, apa meg még megpöckölte. Ha valaki jön, akkor kiugrik a helyéről, és felrobbanok. Pont ez kell nekem most. Hétvége, adrenalin-túltengés. Csak nem taktika? Apa így akar hergelni a futamra? Hát sikerült neki. Gratulálok! Így aludni se fogok tudni. Na de megállj csak. Előhalásztam a telefonom a zsebemből, szétcsúsztattam, és megnyitottam a telefonkönyvet. Kikerestem a nevet, és rányomtam a hívás gombra. Na, akkor telefon-betyárkodjunk.
Pont kopogtak az ajtóm előtt, miközben a telefon kicsörgött. Még az ajtóhoz se értem, de a vonal túloldaláról hangot hallottam.
- Mondjad.
- Őnagysága még fent van? – léptem az ajtóhoz, és elfordítottam a zárban a kulcsot, majd lenyomtam a kilincset. Csak ekkor néztem nagyot.
- Amint látod, fent. – mondta
- Mit keresel itt? – mondtam továbbra is a telefonba, de mikor ráeszméltem, hogy semmi értelme, kinyomtam, és összetoltam a készüléket.
- Kíváncsi voltam rá, hogy bezártak-e. – nézett rám gúnyosan
- Tudod, hogy rohadt nagy szarban vagyok most?
- Tisztára olyan, mint valami tini dolog. – mutogatta
- Gyere be. – kaptam el a pólójánál fogva, és berántottam. Ő is így csinált, hát most visszakapja. Ahogy felé fordultam, veszélyesen közel kerültünk egymáshoz.
- Öhm… Miért is hívtál be? – nézett a szemeimbe
- Mert nem akarom, hogy apa, vagy bárki más meglásson itt.
- És ha bejönnek?
- De nem fognak. És itt bent nem látják.
- Mit?
- Ezt. – vágtam jól mellkason – Tudod kit égess be legközelebb. – léptem el mellette
- Ez azért kedves volt tőled. – fogta meg a mellkasát – Így se vagyok a helyzet magaslatán, de te még mellbe vágsz. – fordult utánam
- Tényleg. – léptem hozzá, és szemléltem az arcát – Elég sápadt vagy. – tettem a kezem a homlokára – Nem vagy te lázas?
- Nem. – fogta meg a kezem, és elemelte a fejétől
- Figyelj Fernanado, te tuti lázas vagy. – néztem a kezére, de csak azért se engedte el az enyémet – Azt se tudod, mit csinálsz. – nyeltem nagyot, mert kezdett nagyon meleg lenni a helyzet
- Lehet, hogy lázas vagyok, de még mindig tudom, mit csinálok. – hajolt közelebb – És nem hiszem, hogy bánni fogom, amit most megteszek. – hajolt az ajkaimhoz. Csak rápillantottam a pirosló ajkakra, és behunytam a szemem. Hát jöjjön, aminek jönnie kell. De nem bánom, ha megtörténik. Lassan összeért az ajkunk. A nyelve utat tört a számba, hogy társuljon az én nyelvemmel. Finom volt, és érzéki. Nem támadott le, meg semmi. Nem is vártam volna tőle. De ez is meglepett. Alig ismerjük egymást, és már megcsókol. De még hogy. Teljesen elkábultam. Amikor elváltak az ajkaink, nem értem be eggyel. Még akartam. De ahogy észbe kaptam, egyből elléptem tőle, és a kezem a szám elé emeltem.
- Ez nem volt korai? – néztem rá kicsit rémülten

- Én nem érzem annak. – nézett rám, mintha mi se történt volna. Nem igazán dúlta fel a dolog. Jó neki. Én teljesen megkeveredtem. Ilyet többet nem szabad. Nem-nem. – Valami baj van? - lépett közelebb
- Inkább maradj ott. – hátráltam, míg az ágynak nem ütköztem

- Most mi a bajod? Előbb nem ellenkeztél. – emlékeztetett
- Ez volt a legnagyobb baj.
- Én nem bánom. – rántotta meg a vállát
- Én se bánnám, ha nem itt lennénk, és nem azok, akik vagyunk.
- Miért? Miért baj az, hogy pilóták vagyunk, és egy verseny kapujában állunk? – kíváncsiskodott
- Mert elkezdenek pletykálkodni, és hátha a vén szivarnak nem tetszik a dolog. – adtam tudtára
- És ki mondta, hogy pletyka lenne? – vonta fel a szemöldökét – A vén szivar meg, ahogy te mondod, nem foglalkozik az ilyennel.
- És ha mégis? – kérdeztem rémülten – Nem akarom, hogy miattam kerülj bajba.
- Ha bajba kerülök, az nem miattad lesz. Nyugi!
- Ez akkor se helyes. – néztem rá kicsit rémülten. Már kezdtem feloldódni, de még mindig nem teljesen.
- Tudod mit? Majd holnap megbeszéljük. – lépett az ajtóhoz – Szép álmokat! – intett, és elhagyta a szobát. Szép álmokat? Ezek után lehet szép? Sőt, jobb is lehet. Magcsókolt. Istenem! Még mindig érzem az ajkai puhaságát. Végighúztam a mutatóujjam az alsó ajkamon, és közben elfeküdtem az ágyon. Hihetetlen. Még csak két hete ismerem személyesen, de ez valami fantasztikus volt. Bár sose ért volna véget az a pillanat. És ha nem lennénk itt, a Forma1-ben, nem elleneznék semmit. Így viszont nagyon rizikós a helyzet. Nem szeretném, ha miattam bajba kerülne. És a saját karrierem se akarom kockáztatni. Most kerültem ide. Jó itt. Maradjunk barátok, és ne legyünk többek.

2003 - 12. fejezet

Gyorsan eltelt ez az 1 hét. Minden nap edzettem. Reggelente lefutottam a 10 kilométeremet. A ház mögötti medencében, mert ugye olyanom is van, úsztam, a karizmok ébrentartásához. Mivel a nyakamat is kellett erősíteni, így erre egy sajátos programot fejlesztettem ki. Míg mások edző segítségével erősítettek, én megoldottam a saját problémám. Egy kisebb törölköző két végére egy-egy félig vízzel megtöltött kannát kötöttem. Hassal ráfeküdtem az ágyra, úgy, hogy a fejem kicsit lelógjon róla. Átemeltem a nyakam mögött a súlyt, és úgy emelgettem. Ezzel együtt a hátizmomat is erősítettem. Tudom, primitív módszer, de hatásos. Nem hagytam el a hasizomgyakorlatokat se, és a fekvőtámasz is a programom része volt. Lehet, hülyén hangzik, de én mindig is szerettem ezt az erősítő módszert. Karhajlítás, nyújtás. Kiderül, milyen erő lakozik az emberben. De az egész tréningben a legpoénosabb a talajgyakorlat. Mindig csinálok ilyet, holott edző jelenlétében tuti meg lenne tiltva, mert balesetveszélyes. Én viszont szeretem. Cigánykerék, kézenállás, tigrisbukfenc… Még szerencse, hogy erre ki van alakítva egy terem az alagsorban. Ennél nagyobb már nem is lehetne a ház. Főleg nem egy személynek. A kézenállás alkalmával meg szoktam tenni pár lépést, ezzel is erősítve a végtagom. Nem vagyok egy izomkolosszus, de azért ha megfeszítem a karom, látszódik, hogy nincsenek elhanyagolva a karizmok.
A gépünk hosszas órák után landolt Malajziában. Lerendeztük a dolgokat, és becéloztuk a szállodát, ahol megszállunk erre a pár napra. Megkockáztatom, hogy mi vagyunk az elsők. Bár a csapatok lehet, hogy már itt vannak, de pilóták közül szerintem én értem ide legelőbb. Nem is baj. Mivel még csak szerda van, így semmi kötelességem nincs.
Befészkeltem magam a szobába, leültem az ágyra, és bekapcsoltam a laptopom. Meg akartam pár dolgot tudni a pilótatársaimról. Legelőször a nevüket. Bár azt már tudtam, de archoz társítani nem nagyon. Így rákerestem neten a nevekre, és ott szembesültem néhány igen rossz minőségű fotóra. Nem baj. Azonosításhoz ezek is tökéletesen megfelelnek. Puszta kíváncsiságból rákerestem a saját nevemre is. Egyből megállt bennem az ütő, mikor kiadott pár oldalt. Belenéztem mindegyikbe, hogy vajon tényleg rólam van-e szó bennük. Pont az első volt az, amelyiknél igazán le is ragadtam. Minden benne volt. Kis listán fel volt tüntetve az oldal szélén az életrajzom, képek, minden, mi szem-szájnak ingere. Rákattintottam az életrajzomat tartalmazó kis fülre, és ekkor döbbentem le, hogy minden benne van A-tól Cettig. Utána a képeket néztem meg, és minden kiskori képem, győzelmem, örömöm ott volt. A legutolsó képen viszont tisztává vált, kik is csinálták az oldalt. Az árvaházi srácok. Létrehoztak nekem egy rajongó oldalt. Ez teljesen meglepő. Alig hittem a szememnek, mikor láttam, hogy fórum is dukál az oldalhoz. Mivel kíváncsi természet vagyok, ezért belekukkantottam. Igaz, még senki nem írt semmit bele, de tudtam, hogy ezt az oldalt be kell raknom a kedvenceim közé. Bár elég érdekes lenne, ha egy internetes oldalról tudnám meg a napi friss infókat magamról, de legalább képben vagyok, hogy mit gondolnak rólam. A többiek tuti nem böngésznek, de én nem tudom megállni. Nem fogok mindig itt lógni, mert nem lesz rá időm, de ha akad pár percem, meglesem, mit alkottak a srácok.
A csütörtöki napom azzal telt, hogy bejártam a pályát, eleget tegyek a kötelezettségeimnek. Semmi extra dolog. A pilóták többsége ezen a napon érkezett meg. Mindenkinél az volt a program, mint nálam.
Mikor már elcsendesedett minden, úgy döntöttem, hogy körbefutom a pályát, hogy még egyszer memorizáljam a kanyarokat. Volt, aki ezt korábban biciklivel tette meg.
Pont a pálya felénél jártam, mikor biciklipedál zörgését hallottam meg a hátam mögött. Megálltam, és lihegve hátrafordultam. Még szerencse, hogy előző nap tanulmányoztam a nevekhez társuló arcokat, így könnyen kitaláltam, hogy a kerekező egyén Mark Webber. Így biciklin ülve is elég magas, állva meg még magasabb. Volt alkalmam végigmustrálni a srácokat Ausztráliában, de az arcukat nem nagyon volt időm megjegyezni. Hiába! Nőből vagyok.
- Szia Kate! – szállt le a bringáról

- Szia Mark! Hát te? Csak így egyedül? – néztem körbe. Se híre, se hamva egy Jaguarosnak sem.
- Jah. Egy kis testedzés sose árt. És te? Hogy-hogy futva?
- Szeretem a kétkerekű járgányokat, de inkább a motor híve vagyok. – adtam tudtára
- Akkor nem is kerékpározol?
- Nem nagyon. A futás sokkal felszabadítóbb.
- A trénered mit szól ehhez?
- Ha lenne, tuti nem örülne neki. – mosolyodtam el
- Azt akarod mondani, hogy egyedül végzed a gyakorlatokat? – döbbent le
- A nők bármire képesek. – nyújtottam ki rá játékosan a nyelvem
- Neked aztán van önbizalmad. – ült vissza a bicajra
- Hidd el, Ausztráliában híján voltam neki. – kezdtem el kocogni
- Nagyon jól mentél ott. – kerekezett mellettem
- Remélem, itt is sikerrel járok. – néztem rá
- Milyennek találod a mezőnyt? – kíváncsiskodott
- Mármint titeket?
- Milyen ellenfelek vagyunk?
- Jó erősek. – válaszoltam egyszerűen. Nem akartam jobban belemenni, hogy igazából egy embertől tartok, aki 1 hete közölte velem, hogy már 7-8 évesen bajnoki címet szerzett.
- Holnap megkezdődik az ittlétünk lényege.
- Meg ám. De igazából a szombat hozza meg, hogy mi lesz velünk vasárnap.
- Megkérdezhetem, hány éves vagy? – érdeklődött
- És én tőled? – pillantottam rá
- Jó, oké, értem, ha nem akarod megmondani.
- Ezt én így konkrétan nem mondtam. – szögeztem le – De általában akkor mondom meg az életkorom, ha a kérdező elárulja a sajátját. Szóval, mennyi idős vagy? – tettem fel a kérdést
- 27 leszek augusztusban.
- Apám lehetnél. – poénkodtam
- Akkor mit keresel itt? Az ágyban a helyed.– vette a lapot. Ez jó. Ez tetszik. Végre valakivel megtaláltam a közös hangot.
- A faterom kioszt. – álltam meg, mert nevetnem kellett. Két levegő vétel között sikerült is.
- Szóval, te mennyi idős vagy? – állt meg mellettem, és a jobb lábával kitámasztotta magát, nehogy eldőljön
- 20 leszek májusban.
- Simán a húgom lehetnél. – indult el
- De simán nem vagyok az. Viszont simán az ellenfeled leszek vasárnap. – szóltam utána
- Várom szeretettel. – pillantott vissza rám – Na szia! Holnap találkozunk.
- Szevasz! - intettem utána. Holnap. Kemény lesz ez a hétvége, azt hiszem.
Ahogy rákanyarodtam a célegyenesre - furcsa ez, hogy kanyarodok futva, de hát pont azt csináltam -, szembe jött velem apa. Hát ő? Úgy tudtam, hogy már rég visszament a szállodába.
- Apai szigor? – fogadtam. Basszus! Ezzel még Fernando piszkált Ausztráliában.
- Mit csinálsz még ilyenkor itt? – mutatott körbe
- Ismerkedek a pályával. – indultam el most már gyalog a boksz felé – Na meg képzeld kivel futottam össze.
- Kivel?
- Sose fogod kitalálni.
- Ha nem mondod el, akkor biztos nem. – mondta kicsit türelmetlenül. Nagyon nincs a toppon. Vajon mi lehet a baja?
- Mark Webberrel. – mondtam ki a nevet – De neked mi a bajod?
- Semmi. – vágta rá – Öltözz át, és menjünk.
- Inkább így megyek. Jó idő van.
- És ha valaki leállít a szálloda előtt? – kíváncsiskodott
- Majd azt mondjuk, hogy nem ismerjük magunkat. – vontam fel a szemöldököm. Meglepődtem magamon, mert ennél idiótább kijelentést keresve se mondhattam volna. Bár keresve találni szoktunk, de én most ezt mondtam.
- Mondj egy olyan hülye embert, aki ezt bevenné. – nézett rám a lehető legidétlenebb arckifejezéssel, ami tőle telik

- Mondjuk a rajongók? – húztam el a szám
- Jézusom Kate! – ölelte át a vállam – Neked nagyon nem tesz jót, ha itt vagyunk. Ilyenkor megkergülsz.
- Máskor se vagyok a helyzet magaslatán.
- Azt mondtad, hogy megkomolyodsz. – emlékeztetett
- Most is elég komoly vagyok. Csak nem látszik.
- Na gyere, ha már nem öltözöl át. – léptünk a bérelt kocsihoz, ami egy Chevy volt. Milyen típus, nem tudom, de nem is érdekelt. Autó és kész.
A szállodához menet teljesen kikapcsoltam az agyam, és végig a hétvégére koncentráltam. Egy újabb hétvége újabb versenye, és egy újabb pilótával gazdagodtam. Mark nem is olyan szörnyű fickó. Bár nem gondoltam róla eddig se semmit, de így jó kellemesen csalódni. A szállodához érve, nem állt senki az épület bejárata előtt. Még jó, mert ez a hátsó bejárat volt. A főbejárat valószínűleg tömve van rajongókkal. Akinek nincs esze, az ott közlekedik, de mivel engem megáldottak vele, így nem fogok ott utat törni magamnak. Egóm határtalan, de erre már mindenki rájött, csak az nem, akinek még nem tűnt fel. Beléptünk a szálloda halljába, akkor vettem észre, hogy néhány pilóta kint áll az előtérben, és lázasan osztogatják az autogramokat. Képekre, pólókra, füzetekbe… Van, aki a karjára kéri. Na ne! Ha most azt mondja valaki, hogy nem fog megfürdeni, felmondok. Bűzleni fog, mint a budi. Vagy zacskót húz a kezére, hogy védje a dedikált részt? Fene se érti a rajongókat.
A pilóták között megpillantottam Fernandot is. Csak elmosolyodtam, hogy rendesen körbevették. Előhalásztam a rövidnadrágom zsebéből a mobilt, megnyitottam az üzeneteket, és pötyögtem pár szót. Rányomtam a telefonkönyvre, kikerestem a nevet, kiválasztottam, és rányomtam a küldésre. Sitty-sutty el is ment az sms. Pár pillanat múlva láttam, ahogy Fer előkotorássza a telefont a farzsebéből, de közben elnézést is kért a csajoktól. Felnyitotta, majd olvasás közben elmosolyodott. Fél szemmel bepillantott a szállodába, és rám mosolygott, majd kacsintott. Csak mosollyal nyugtáztam, hogy vette a lapot, majd elindultam a lift felé, ahol apa már ott várt.
- Mi tartott eddig? - kíváncsiskodott
- Csak lestem a tömeget. – léptem be vele a felvonóba
- Azt vettem észre. – nyomta meg az 5. emelet gombját, ugyanis ott kaptunk szobát
- Miért, szerinted mit néztem? – háborodtam fel
- Nekem nagyon úgy tűnt, hogy az egyik pilótának olyan Fernandos háta van
- Ja, Trullinak meg Trullis háta van. – szisszentem fel
- Mégse lehet neki Tysonos. – vonta fel a szemöldökét. Istenem! Ebből magyarázzam ki magam. De a legkönnyebb út, az egyenes.
- Oké, Fernando volt az. – adtam meg magam - Most jó?
- Tanuld meg, hogy apádnak nem tudsz hazudni. – nyílt az ajtó, és mi kiléptünk a folyosóra
- Már észrevettem. – dörmögtem az orrom alatt
- Akkor holnap találkozunk. – mondta, mikor a szobám elé értünk – Nem terveztél ma estére semmit? – érdeklődött
- Alváson kívül nem sokat. – biggyesztettem le a számat. Persze, hogy most is füllentettem neki, de ha ügyes vagyok, nem jön rá.
- Pihend ki magad, de előbb zuhanyozz le.
- Feltett szándékom.
- Na szia! – nyomott két puszit az arcomra
- Szia! – intettem neki, majd elkezdtem bíbelődni a zárral.
Apa már rég eltűnt a folyosó balra ívelő kanyarjában, mikor én még a nyavalyás zárral voltam elfoglalva. Szétrúgom az ajtót, ha nem tudom elfordítani a kulcsot.
Már épp lendítettem a lábam, mikor egy erős kar lefogta a járkáló végtagom. Kicsit meg is lepődtem. A srác magas volt, világosbarna haj, és mosolygott, mint a tejbetök. Hát a Nap irigykedhetne a mosolyára, az tuti. És nem volt ismeretlen számomra. Áldom az eszem, mikor rávettem magam tegnap, hogy végigzongorázzam a fiúk képét és nevét. A srác Jenson Button volt.
- Azért szerintem nem kellene szétrúgnod. Nem éri meg. – engedte el a lábam
- Akkor mit javasolsz, ha nem tudom elfordítani a kulcsot a zárban? – mutattam fel neki a kis eszközt – Modern szálloda. Még az ajtó se nyílik. – dühöngtem halkan
- Lássuk csak. – vette el tőlem – Ennek is megvan a maga technikája. – helyezte be a zárba a kulcsot, kicsit megmozgatta benne, majd simán elfordította. Néda! Ahhoz képest, hogy pilóta, betörőnek simán elmehetne másodállásban.
- Tyűha! – reagáltam le ennyivel
- Tessék. – tárta ki előttem az ajtót
- Hát… köszönöm. – néztem rá
- Szívesen. – mosolyodott el – Amúgy bemutatkozok, ha már a szobádba betekintést nyertem. – pillantott be a helyiségbe - Jenson Button. – nyújtotta a kezét
- Kate Harper. – fogadtam el a gesztust
- Te vagy Eddie lánya?
- Pontosan. – bólintottam rá – De Ausztráliában találkoztunk már.
- De beszélni nem beszéltünk. – emlékeztetett – És a srácok mondták, hogy az új pilóta Jordan lánya.
- Még mielőtt feltennéd a kérdést, csak fogadott. – szögeztem le – Nem vettem fel a családnevüket. Bár elhagytak, de a nevem megmaradt. Legalább ennyi maradjon a múltamból, ha több nem is. – tudattam vele. A fura, hogy ezt eddig így, ilyen formában nem mondtam senkinek. Még Fernandonak se, pedig vele beszéltem erről a témáról.
- Aha. – nyugtázta – Én most megyek. – indult el
- Köszönöm a segítséget. – szóltam utána
- Nagyon szívesen. Szia! – intett, majd eltűnt arra, amerre apa is. Beléptem a Jenson által kinyitott szobámba, ami épp olyan elrendezésű volt, mint Ausztráliában. Fő a változatosság. Beléptem a fürdőbe, ledobáltam magamról a ruháimat, és a zuhanyrózsa alá álltam. Megnyitottam a meleg vizes csapot, és hagytam, hogy a frissítő víz végigcsordogáljon rajtam. Már ismerek még egy pilótát. Szép lassan, de teljes lesz a lista. Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy Fernando mit fog válaszolni arra az smsre. A mosolya nem árult el semmit. Lehet, hogy csak beégettem magam. Sőt, biztos. A francba!
- A FRANCBA! – üvöltöttem el magam – A rohadt életbe! – ugrottam ki a zuhanyzóból. Elmélyülök a gondolataimban, a tűzforró víz meg csak úgy csordogál végig rajtam. Eszem rengeteg, csak ritkán használom. Így leforrázni magam… Legközelebb kádban fekszek el. Kényelmesebb, és tovább elhúzható. És még agyalni is van időm.

2003 - 11. fejezet

Ahogy elterveztem, nem is hívtam vissza az illetőt, aki fürdés alatt keresett, de ő se hívott utána. Biztos rájött, hogy tolmácsnak csapnivaló vagyok.

Öltözni se öltöztem ki. Felvetten egy zöld ujjatlan felsőt, egy laza farmer anyagú térdnadrágot, és egy strandpapucsba csúsztattam a lábaimat. Meleg van, így nem veszek magamra bundát. És különben is, a kényelem és a sportosság híve vagyok. Nem fogok kisestélyit felvenni csak azért, mert Fernandoval körbejárjuk a környéket. Lényegében azt se tudom, hogy merre vagy hova megyünk. És ha lejáratja a lábam, kevésbé lesz fájdalmasabb papucsban, mint mondjuk magas sarkúban. Fúj! Már a puszta gondolattól is feláll a szőr a hátamon.
Mivel közeledett 7 óra, így jobbnak láttam elindulni a találka helyszínére. Már felkészültem mindenre az estével kapcsolatban, de elsőnek arra, hogy tuti kritizálni fogja az öltözékemet. Eddig mindenki megtette. Bár a vasárnapi bulin nem jegyezte meg senki, csak Michael dicsért meg. Vagyis, csinosnak talált. De ha most látna, tuti kirohanna a világból. Ilyen szerelés csak a pasikon van, én meg tudomásom szerint nem vagyok az. De erre csak egy szó a magyarázat: Kényelem.
Az Alonso família háza elé érve Fernando pont lépett ki a kapun. Egy idős férfi társaságában közeledett az udvar kijáratához. Mikor meglátott, a fejével intett felém, mire a kapu másik oldalán álló férfi csak elmosolyodott. Ugye nem én vagyok a téma közöttük? Végül is, erre a kérdésre kideríthetem a választ könnyen. Csak rá kell kérdeznem, ha már felfedezőkörúton leszünk. Kezet fogott a férfival, és odalépett hozzám. Egy kék farmernadrágot, és egy fehér, laza pólót viselt Renault felirattal. Milyen rendes ember. Még itthon is a csapata pólóját hordja.
- Mehetünk?
- Apukád volt? – pillantottam fél szemmel a férfira, aki elindult vissza a házba

- Ennyire látszik?
- Mint két tojás. – mosolyogtam rá

- Ja. De te viszont nem tudsz egyformán öltözködni. – nézett végig rajtam

- Már megint mi a baj a szerelésemmel? – háborodtam fel, pedig tudtam, hogy ez lesz belőle
- Meg fogjuk mi élni valaha, hogy egyszer nőiesen öltözködj? – kíváncsiskodott

- Még csak 1 hete ismersz. – szögeztem le – De, majd ha megnősülsz, és meghívsz, akkor kiöltözök. – vontam fel a szemöldököm
- Remélem fehér ruhát fogsz viselni, fátyollal az arcod előtt. – nézett rám semmitmondó arccal. Ettől a mondattól megtorpantam. Alig távolodtunk el a házuktól pár méterre, de már megállítja bennem az ütőt. Mi van? Megártott neki a friss levegő? Beszívott, vagy alkoholista? Te szűz anyám!
- Ha beteg vagy, maradtál volna otthon. – néztem rá kicsit se kedvesen

- Csak vicceltem. – emelte fel megadásképp a kezeit

- Tudod, hogy a frászt hozod rám? – löktem meg a vállát – Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek. – indultam el

- Jól van, na. – ölelte át a vállam. Csak ránéztem a kezére, majd az arcára pillantottam. Mosolyogva szemlélte a tájat. Most vajon mire gondolhat? És mi volt az oka arra, hogy átölelje a vállam, mint valami jó havernak? Persze, nem zavar a gesztus, csak fura.
- Megkérdezhetem, hogy hova megyünk? – kíváncsiskodtam. Észrevette magát, és gyorsan elkapta a kezét a vállamról. Kicsit zavartan megvakarta a tarkóját, majd zsebre vágta a kezeit.
- El akarlak vinni arra a helyre, ahova apával sokat jártunk gyerekkoromban. – mondta semlegesen, mintha nem történt volna semmi

- Csak egy kérdés. – álltam meg ismét. Biztos hülyének tart, hogy mindig megállok, de így sima választ kapok a kérdéseimre, mert neki is meg kell állnia, és így rám figyel.
- Igen? – fordult felém

- Tulajdonképpen, mit akarsz tőlem?
- Megismerni. – válaszolt egyszerűen, de aztán folytatta – A többieket már ismerem 2001 óta, de te viszont most csöppentél közénk. Nem kell tartanod tőlem, semmi hátsó szándékom nincs. – tudatta velem – És a többiek is meg fognak keresni, hogy beszélgessenek veled, csak más módját fogják választani az ismerkedésnek, mint én. Ha nem találkoztunk volna itt, akkor máshol és máskor ejtettem volna meg ezt a társalgást. – magyarázta

- Aha. – jutott el az agyamig. Szóval semmi hátsó szándék. Helyes! Vagy nem? Jó kérdés.
- Most már mehetünk? – intett a fejével előre. Csak elmosolyodtam, majd megindultunk a felé a hely felé, amit annyira meg akar mutatni nekem. Legalábbis, azt hiszem, hogy arra megyünk.
- Mikor kezdted el a gokartozást? – kezdtem el informálódni. Apa is ezt tanácsolta. Kérdezzek, ne kutakodjak.
- 3 éves koromban. – mesélte – Bár a gokartot apa a nővéremnek, Lorenának fabrikálta, én mégis jogot formáltam rá, és magaménak tekintettem. Ugye a kis gokartokkal simán lehetett koccanni, de én úgy vigyáztam rá, mint a féltve őrzött kincsre. 5 évesen pedig elindultam életem első gokartversenyén.
- Sose korai elkezdeni. – mosolyodtam el

- És te?
- Apáék 2 éves koromba fogadtak örökbe. – kezdtem bele - 3 éves körül lehettem, mikor apa először elvitt egy futamra. Emlékem nem sok van, de ő azt mesélte, hogy ahogy megláttam az egyik kocsijukat, egyből belekéredzkedtem. Megnyomtam valamit, amit nem kellett volna, és egyből elkezdtem forgatni a kormányt. Onnantól már le se lehetett vakarni. – meséltem. Pont annyit, amennyit ő. Nem kell túlzásba vinni.
- Akkor nem is ismered az igazi szüleidet?
- Nem. De nem is érdekel, kik voltak azok. Megváltak tőlem, így nincs értelme annak, hogy én kutakodjak utánuk. – rúgtam félre egy kis kavicsot, ami az úton hevert

- Kicsit se vagy kíváncsi? – nézett rám

- Ők szerinted kíváncsiak voltak rám? – néztem rá – Évekig nem foglalkoztam ezzel a témával. Elhagytak. Ha ők nem kíváncsiak, én miért legyek?
- Biztos volt valami nyomós okuk.
- Kirakni egy gyereket? – szisszentem fel – Ugye ezt te se gondolod komolyan?
- Nem tudom. Nem voltam ilyen helyzetben, így nem tudom átélni, hogy mit érzel. De gondolom, hogy nem egyszerű. – állt szembe velem – Sajnálom, hogy felhoztam ezt a témát. Ne haragudj. – kért bocsánatot

- Hagyjuk. – néztem félre. Nem akartam a szemeibe nézni. Kicsit kiakasztott. – Témaváltás. Megosztod valakivel az oxfordi otthonod?
- Nem. – indultunk el ismét. Fogalmam sincs, hol az a hely, amit meg akar mutatni, de már elég rég óta megyünk.
- Azt akarod mondani, hogy nincs barátnőd? – döbbentem le
- Van egy egyetemista lány, de vele csak barátok vagyunk. – mesélte
- Biztos?
- Tuti.
- Tudod, hogy férfi és nő között nem sokáig áll fenn a barátság.
- Ezt most úgy mondod, mint azt a jó barát az ellenséged szöveget? – emlékezett vissza
- Nem. Ezt úgy mondom, mint ahogy más. És igaz is.
- Szóval neked sincs hímnemű haverod.
- Én kivétel vagyok.
- Szóval a barátság nálad nem alakul át többé.
- Nem. – vágtam rá
- De viszont nálam átalakulhat. – szűrte le
- Szereted a lány közelségét? – kérdeztem rá konkrétan, mert utálom, ha kerülgetjük a forró kását
- Miért?
- Nehéz lenne konkrétan válaszolni? – vontam fel a szemöldököm
- Ritkán találkozunk, de akkor nagyon jól el tudunk beszélgetni. – mesélte
- Aha. – fogtam fel. Fura, de kicsit féltékeny voltam. Miért? Elképzelésem sincs. A lényeg, hogy boldog legyen.
- De nem gondolok rá úgy, mint potenciális barátnőjelöltre. – tette hozzá. Na bumm. Erre nem igazán tudok semmit reagálni. Csupán az állam esik le. Persze csak képletesen értve. – És te?
- Tudsz Markról.
- Nincs senki, aki be akarna házasodni a Jordan családba?
- Mondtam, hogy túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy férjhez menjek.
- Én se nagyon akarok még nősülni. – jegyezte meg. He? Ez most hogy jön ide? Engem akar férjhez adni, de ő nem nősül? Ez a srác kezd egyre bonyolultabb lenni nekem. Csak egy a probléma, hogy én szeretem a bonyolult dolgokat.
- Mikor érünk oda? – tereltem el ismét a témát a nem tudom hányadikról
- Itt is vagyunk. – nézett a távolba. Annyira távolba nem is kellett néznie. Egy park terült el előttünk. Csupa zöld, ameddig csak elláttam a félhomályban. Egy park. Ki gondolta volna, hogy itt még ilyen is van. Fákkal körülövezve, és elszórtan tölgyesek, meg néhány díszfa. Hétvégi pihenőhelynek kiválóan megfelel. Én meg itt élek fél éve, és azt se tudtam, hogy ez a park a világon van. Fernando meg itt lógott az édesapjával.
- Csak nem itt gyakoroltál? – pillantottam rá
- Ennyire egyértelmű? – kérdezett vissza
- Ha ez az a hely, ahol apukáddal sokat voltál együtt gyerekkorodban, akkor igen. És mivel azt mondtad, hogy ő fabrikálta a gokartot…
- A logikád csapnivaló.
- És a matekom is. – mosolyodtam el, majd elindultam a zöld terület felé
- Csak nem te vagy titokban az agy? – jött utánam
- Feltűnt már mindenkinek, hogy túlságosan jól adom vissza az időeredményeket, és megsaccolom, hogy kb. hol, mennyit rontok. – ültem egy padra, ami a lehető legközelebb volt hozzánk.
- Nekem is mondták már ezt. – ült le mellém
- Pályát tévesztettünk. – fordultam felé
- Meglehet. – nézett rám. Elmerültem a barna szemeibe. Most vajon mi fog történni? Ha rajtam múlik, akkor semmi. És itt most én irányítok. Nem szabad elmélyülnöm a gyönyörű szemekben, mert azok a gyengéim.
- Mit mondtál apukádnak? – csuktam le a szemeimet, majd elfordítottam a fejem. Éreztem, hogy most is elvörösödök, és legszívesebben kifutottam volna a világból, de tartanom kell magam.
- Csak meséltem neki rólad. Vagyis anyának, apának és a nagyinak.
- A nagyinak? – döbbentem le
- Igen. A nagymamám is ott volt anyuéknál. Minden versenyemet együtt nézik. – újságolta
- Egy igazi család. – mosolyodtam el
- Elmeséltem nekik, hogy van egy lány is a Forma1-ben. Anya a riportokat látva, és egy-két képen, amit mutattak rólad megkedvelt. Azt mondta, hogy mellettem neked fog szurkolni. – mesélte. Alig hittem a fülemnek. Ennél kedvesebb gesztust se hallottam még. Persze, az árvaház lakói mind engem neveztek ki kedvencüknek, de ez mégis más. – És amikor meséltem nekik, hogy itt laksz Oviedoban, nem akart hinni a fülének. Mondtam apának, hogy úgyis eljövök veled sétálni egyet, így ha jövök, kísérjen ki, és akkor ő is a saját szemével láthat téged. – fejezte be

- Na most ezt tisztára úgy mondod, mintha valami híresség lennék.
- Anyának tetszel. – tudatta velem ismét
- Ugye anyukád nem szokott beleszólni a magánéletedbe? – hunyorítottam rá
- Nem. De mindig elmondta a véleményét a barátnőimmel kapcsolatban. És azt is közölte velem, hogy milyen lány illene mellém.
- Bírom anyukádat. Jó fej. – néztem rá tök komolyan. És a vicc, hogy ezek alapján tényleg jó fejnek találtam. Nem tudok még róla szinte semmit, de már csípem.
- Apát még jobban fogod szeretni.
- Tudod, néha úgy beszélsz, mintha be akarnál vinni a családodba. – fordultam teljesen felé
- Apa néha eljár a versenyeimre, úgyhogy esetleg ott fogsz majd találkozni vele. – nyugtatott meg – Miért vinnélek a családba? – csapott a combomra. Csak mérgesen néztem rá, amire ő elnevette magát.
- Totál nem értelek.
- Csak barátkozok.
- Vettem észre. – álltam fel – Többet taperoltál ez alatt az 1 óra alatt, mint Mark 2 év alatt. – hoztam a tudtára
- Sajnálom, tényleg. – mondta megbánóan
- Szóval itt szoktál kiskorodban körözni. – néztem körbe – Szép kis hely. Ha nem hozol ide, azt se tudom, hogy létezik.
- Szerettem is idejárni. De aztán jöttek a versenyek, és csak úgy maradhattam a mezőnyben, ha jól teljesítettem a suliban. Nem akartam feladni az álmom, hogy profi autóversenyző legyek, és egyszer a nagyokkal vívjam a csatáimat. – mesélte – Mivel minden hétvégén voltak versenyek, és hétköznap suliba jártam, így elmaradt, hogy kijöjjek ide.
- Értem. – bólintottam. Ez érdekesebb, mintha én néznék utána. Nem semmi egy élete volt.
- Ezek a versenyek egyfajta cigánykarneválnak voltak nevezhetőek. Mindig mentünk, és magunk építettük fel a pályát. Természetesen a szülők is elkísértek minket. Legtöbb haveromat itt szereztem. – folytatta – 6 évesen nyertem meg az első versenyem.
- Wow! – hüledeztem – Elég korán kezdted.
- Jaja. – emlékezett vissza. Ilyen jó emlékezőtehetséggel nem csoda, ha ott van, ahol most. – 7 és 8 éves koromban bajnoki címeket is gyűjtöttem be.
- Na ne. – nyíltak nagyra a szemeim
- Hát ennyi elég belőlem.
- Tudod mit? Én nem versenyzek ellened. Kizárt dolog. – távolodtam el tőle – A-a. Nincs az az Isten. – ellenkeztem
- Most miért? Ez régen volt. – szisszent fel
- De basszus! 7-8 évesen már bajnoki cím… - próbáltam felfogni – Oké, 7-8 évesen én is koptattam az aszfaltot, de akkor még nem nyertem bajnoki címet.
- Ezek szerint tehetségesebb vagyok, mint te. – vigyorgott rám
- Meg gondolom idősebb is. – vontam fel a szemöldököm
- Miért? Mennyi idős vagy? – kíváncsiskodott
- Te? – kérdeztem vissza
- Én kérdeztem előbb.
- De én várom a választ.
- Veled mindig élmény a beszélgetés.
- Tudom. – húztam ki magam – Na, kivele. – vált komollyá a tekintetem
- 22 leszek július végén. – válaszolt. Még csak ellenkezni se ellenkezett. Sőt, mióta ismerem, nem ellenkezik semmilyen kérdés ellen. Ez nekem csak jót jelent, mert nem kell erőlködnöm azon, hogy kihúzzak belőle bármilyen választ is. – Most te jössz.
- 20 leszek májusban. – indultam el, mert már kezdett sötétedni. És kezdtem fázni is.
- Cirka két év. – jegyezte meg

- De még sincs akkora tapasztalatom, pedig én is abban a korban kezdtem majdnem, mint te.
- Nem mindenki lett olyan gokart őrült, mint én. Ha Lorenát érdekelte volna a dolog, akkor most lehet, hogy nem is beszélnénk itt. – nevetett halkan. Én is szélesre húztam a szám, miközben elképzeltem, hogy Fernando harcol a kiskocsiért, de a nővére leveri, és elszáguldozik.
- Azért furcsa az élet, nem? Ha én nem kerülök Eddiékhez, talán nem lett volna belőlem az, ami most vagyok. És ha te se vagy olyan erőszakos, hogy magadnak tulajdonítsd apukád első gokart-gyártmányát, talán te se lennél itt.
- Furcsa, de ha úgy vesszük, néha igazságos is. – dugta zsebre a kezeit – Aki küzd azért, amit el akar érni az életben, az sikerül. De aki csak azt várja, hogy a sült galamb a szájába repüljön, az nem megy semmire.
- És sajnos sok ilyen ember van. – lépegettem himbálózva. Élveztem Fernando társaságát, és jó volt vele beszélgetni is. Régen volt ilyen jó társaságban részem.
- És azokkal a srácokkal tartod a kapcsolatot, akikkel régen versenyeztél? – tért vissza a múlt taglalásához
- Némelyikkel még össze szoktam futni, de úgy igazán suliban leltem barátokra, akikben szép lassan jó nagyot csalódtam. – meséltem neki – Aztán egyik versenyemre eljöttek az árvaházból, és ott összehaverkodtam a srácokkal. Megígértem nekik, ha bekerülök a Száguldó cirkuszba, elviszem őket egy-két versenyemre. De szerintem majd az európaiakra fog esni a választás.
- Gondolom, egy itt lesz Barcelonában.
- Ez közelebb van nekik.
- A Forma1-es srácokról mit gondolsz? – érdeklődött
- Igazából csak Jarnoval, Giancarloval, Michaellel és veled beszéltem. Kimivel egy-két szót, a többieket meg csak futólag ismerem. – közöltem vele – Amúgy mindenki jó fej. Michaelt simán el tudnám bátyámnak képzelni.
- Biztos lesz még pár ember, akit meg fogsz kedvelni.
- Gondolod, hogy kialakulhat köztünk valamiféle barátság?
- Mondom. A Forma1 egy nagy család. És most már van egy hugink is. – vigyorodott el
- Remélem, cumit nem akartok a számba adni. – álltam meg, mert időközben a házam elé értünk. Fel se tűnt, hogy előtte mentünk el a park felé.
- Cumit? – vonta össze a szemöldökét Fer. Mikor látta, hogy kezdek kapcsolni, sunyin elvigyorodott
- Jajj, te! – csaptam meg a vállát – Nem olyan… hogy te… Menj a francba!
- Sajnálom, de te beszélsz kétértelműen.
- Vagy inkább te értesz mindent máshogy. – néztem rá morcosan
- Egyezzünk ki döntetlenben. – nyújtotta a kezét. Vonakodva, de elfogadtam. Legyen, ahogy akarja. – Itt laksz? – nézett a házra
- Aha. – néztem a hátam mögé
- Jó nagy egy személynek. – állapította meg
- Nekem mondod? Élet csak akkor van itt, ha a srácok jönnek, vagy apáék meglátogatnak.
- Megtörtént ez az elmúlt fél évben?
- Apa elég gyakran jött.
- Aha. – nyugtázta – Jó volt ez az este. Megismételhetnénk. – mutatta a kezével. Csak elmosolyodtam rajta.
- Jó volt veled beszélgetni. – hátráltam a kapu felé
- Ha itt már nem is, de Malajziában találkozunk.
- Igen. - bólintottam rá
- Akkor, szia! – intett
- Szia! – intettem én is, de ez már majdnem integetésnek volt betudható. Épp hogy lenyomtam a kiskapu kilincsét, Fernando visszaszólt.
- Kérdezhetek valamit?
- Mondd. – fordultam vissza
- Mindenki jelenlétében ilyen hamar elvörösödsz? – vonta fel a szemöldökét. Kicsit meglepődtem a kérdésen, de aztán elmosolyodtam.
- Ki az a mindenki? – kérdeztem vissza

- Én miért váltom ki belőled? – kíváncsiskodott, erre én csak elvigyorodtam
- Jó éjt! – intettem neki, és elindultam a bejárati ajtó felé. A murvás utat két sövény övezte. Csak végighúztam a tenyereimet rajtuk, aztán az ajtóhoz érve hátrapillantottam, de úgy, hogy nem fordultam teljesen meg. Fernando ott állt, de háttal nekem. Épp telefonált. Telefonált? Ilyenkor?

Esküszöm, ha ez csak egy fogadás volt, vagy tudom is én mi, megtudom, és megfojtom. Nem érdekel, hogy bejön nekem. Isten a tanúm rá, hogy megfojtom. De majd Malajziában kiderítem, kivel beszélt és miről. Jó, oké, nem az én dolgom, de most mire gondoljak, ha éppen akkor telefonál, mikor elválnak útjaink. Felhívni viszont nem fogom, hogy minél előbb megtudjam a kérdésemre a választ. Azért van annyi tartás bennem, hogy ne engedjek a csábításnak. Pedig csak egy gombnyomás, és máris hívhatnám. Nem! Teljesen meg vagyok kattanva. Jó este volt, de ez még nem jelenti azt, hogy a telefonon kell lógnom. Majd Malajziában.